Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Veres János: Tél végén (elbeszélés)
— Maradt egy kis holmi az uram után. Eladogattuk... És horgolni is szoktam. Térítőkét horgolok. A sovány csendőr lejött a padlásról, fejmozdulattal jelezte, hogy nem talált semmit. Kikísérte a csendőröket a kapuig. Az asszony utánuk nézett a küszöbről. — Jó lesz vigyázni! — mondta a forradásos arcú a kapuban. — Köszönöm a tanácsot, de mondja meg, mire vigyázzak! — Várt, míg a csendőrök eltűnteik a szeme elől. Akkor kilépett az utcára, és elment ellenkező irányba, a gőzmalom felé. A nagybátyja a malom mellett lakott. Terka néni éppen ebédhez terített a konyhában. — Házkutatás volt — mondta a néninek. — Nem kell nyugtalankodni, nem sejtenek semmit. Sötétedés után beszólok a holmiért. Az esti vonattal utazom... Mikor újra az utcára lépett, délre haragoztak. Az öreg Keglovics felkelt az asztal mellől. Nyűtt házikabátban volt, melyről szakad- tan lógott le a zsinórdísz. Megigazította szemüvegét. — Igen — mondta —, így van. A humanizmus új mércéket teremtett. — Hátratett kézzel végigment a szobán. — Felismerte, hogy az ember önmagában érték. — Megfordult, s felemelte a mutatóujját: — Azáltal, hogy ember. Visszament a kisasztalhoz, melyen fából faragott szipkák és dohánydobozok sorakoztak. Zsebre dugta kezét, s más hangon szólalt meg. — Látja, most ebből élek. — Keserűen mosolygott. — A trafikosok rendelésére készítem... A feleségem giceses szentképeket fest a falusiaknak... Hasznát vesszük a kézügyességünknek ... — Kató itthon van? — Lám, sokáig lefoglaltam. Az udvari szobában van, menjen be hozzá. Megörül magának. — Mikor megy vizsgázni? — Azt hiszem, nemsokára. Átviszi a határon? — Persze. Egészen Miskolcig elkísérhetem. — Köszönöm. Az öreg leült a kisasztalhoz, kezébe vett egy dohánydobozt, felnyitotta a fedelét. Odalépett az öreg asztalához. — Tanár úr... ezek a szívélyes beszélgetések tartják bennem a lelket. Az öreg lekapta a szemüvegét, felnézett vendégére: Meglátva az arcát, el kellett hinnie, hogy így van. Az ajtóhoz ért, mikor az öreg utánaszólt: — Emlékszik, mit írtunk a táblára az érettségi előtt? — Felemelte szemüveget tartó kezét: — „Age quod agis“: fordítsd a figyelmedet airra, amit cselekszel... Élni kell... És bízni abban, hogy minden jóra fordul... Kató, a tanár legkisebb lánya, az udvari szobában tanult. Két lánya volt még rajta kívül, a legidősebb Magyarországra került, a középső Eperjesen élt, oda ment férjhez. A lány letette a könyvet. — Üljön le — mondta. — Ne oda. A fotelbe. Meséljen valamit. — Leült a fotelbe, hátrahajtotta a fejét a támlára. — Ne haragudjék, most nincs erőm beszélni. Nem játszana valamit a zongorán? — Szívesen. A lány a zongorához ment. Leült, kinézett az ablakon, gondolkozott, hogy mit játszón. Az ablak a kert egy részét fogta keretbe, s az udvaron a letakart rózsákat. — Mit szeretne hallani? — nézett rá a lány. — Mindegy. A lány előrehajolva' nézte komor arcát, lehunyt szemét. Aztán játszani kezdett a zongorán. A kocsiút szélén piszkosan púposodott az elkotort hó. Céltalanul csavargóit a városban, korán volt még, valahogy el kellett ütni az időt.
