Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Tőzsér Árpád: Versek
Tőzsér Arpád a költő nem felel A költő nem felel, a költő kérdez! Kérdezem hát: vajon kiláthatok-e én magamból? Hallgathatok-e kifelé, túl ínropogáson, szív-zajon? A költő nem felel, a költő kérdez, kitört fogai közül is beszél, keresi magát a rásütő napban, szájában felforr a szél. Keresi magát a végtelenben, de melle elé négy fehér fal áll, s az ablakban is magát keresi, hol vasrácsot talál. S papírlapokként galambok hullnak, cékla a húsuk, szétrobbant cékla — keresi magát fában, fűben, de minden néma. teremtés Legyen anyag s tartalomnak szellem, legyen tűz és égni levegő, legyen hal és lélegzeni tenger, s legyen férfi, s eleme a nő. a költő kérdez Xhioridazintól keserű szájjal kérdezem magam s a négy falat: hol kezdődik a vonal, mit húztam, s mért itt szakad meg, ha megszakad? Kiben mozdult meg először mérgem, kit rúgtak gyomron, hogy hányni kezdett? Melyik ükömé volt a kín, mely bennem jelenség: félelem lett? (Mi az ember? Kör — felelte Alcun.) Mi hát az ember? Ver a szívem. Ajulat köröz gyökerekként össze- s szétfutó ereimben. Mi hát az ember? Kör egy körben, külön-lét a létben, de egy is véle. Lét, ember s múltja egymást harapják — Falnak, s haladnak körben s előre. rezignació A perc ágy, melybe néha belefeksziink, szervezett énünk már nem szerveződik, időbe fagyott csillagkép lettünk. A velünk formát vesztett város elforog, s mi önmagunk tartalmává válunk, mint a magukat rágó molyok.
