Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Veres János: Földrengés után
„Az utolsó kocsiban még akadt ülőhely. Szemközt velem egy jól öltözött asszony ült a kislányával. Két szovjet katona jött be a szakaszba. Az állomásokon sokáig vesztegeltünk, öreg este volt, amikor az egyik állomáson megtudtam, hogy nem megy tovább a vonat, a váróteremben kell töltenünk az éjszakát... A peronon álltam, és a vonatot néztem, amely lassan elindult visszafelé. A lépcsőkön és a kocsik tetején is utasok ültek. Bementem a váróterembe, és sikerült ülőhelyet szereznem. Nem tudtam ülve elaludni, felkeltem, és kimentem a peronra. Hűvös északi szél fújt, az ég beborult. A peron végén emberek feküdtek a csupasz kövön. Közelebb mentem, egyiküktől megkérdeztem, honnan jönnek. Azt felelte, hogy egy lengyelországi fogolytáborból tartanak hazafelé. Egy idő múlva teherautó állt meg a közelben. A motor hangosan járt, a sofőr kiszállt, és felnyitotta a hűtőt. Odamentem hozzá, s megkérdeztem, merre tartanak. Kijött a lámpák fényéből, hogy szemügyre vegyen. Megmondta, hová mennek." A stílus világossága, magyarossága ellen nem emelhetek kifogást; alany, állítmány, jelző a helyén van, értelmes, minden mondat, pontosan jelzi, mit csinál a novella hőse, és hol van, de ebben a kopár, krónikás adatközlésben mi volna az, ami figyelmet ébresztene, lekötné érdeklődésemet? Egy sereg kérdés ötlik fel bennem, de nem kapok rájuk feleletet. A megálló vonat visszafelé miért van tele lépcsőjén és a kocsik tetején utasokkal? (Való igaz, hogy akkoriban telezsúfolódtak a vonatok, mégis zavar, hogy egy megálló és visszafelé induló vonatról állítják ezt.) Még jobban zavar, miért téblábol olyan szenvtele- nül a novella hőse, miért nem tud elaludni, és főleg miért marad olyan közömbös, amikor lengyelországi fogolytáborból hazafelé tartó embereket lát? Hogyan lehetséges, hogy egyetlen emberi gondolatot sem ébresztett benne a csíkos ruhájú egykori rabok látása? Magyarázzam azzal, hogy novellájában erre nem kívánt kitérni? De ha már egyszer észrevette, és feljegyzésre érdemesítette, vallhatott volna arról, mit jelentett számára ez a bizonyára először tapasztalt, és soha többé vissza nem térő élmény? Nem tudok megbékélni ezzel az írói közönnyel és tompasággal, és nem elégszem meg azzal, hogy egy féloldallal előbb egy marhavagonban utazva hangulatát így jellemzi: „Érzés és gondolat nélkül néztem az elsuhanó fákat, házakat és vizeket.. Nos, érzés és gondolat nélkül utazhatott — saját bajával elfoglalva —, de a deportáltak láttán talán mégis megváltozott a hangulata, s erről számot adhatott volna?! Vajon ezek után nem vethető-e joggal Veres szemére, hogy a látottakból és tapasztaltakból nem tudja mindenkor kiválogatni azt, ami valóban feljegyzésre érdemes, egy író tollára méltó? Stílusának szürkeségét, elbeszélő hangjának monotóniáját azért hibáztatom, mert Veres lírikus alkat, természetlátása verseiben színes és helyenként eredeti. Prózájában ritkák az ilyen találó, kifejező mondatok: „Szép tavasz volt, a levegő bőrszínű, a lányok újra szoknyában jártak, s a vasúti raktár üszkös romjain madarak hangoskodtak“. Ebben a mondatban érzem a szivárvány színeit, érzem a zenét, és azt is, hogy minden szavával a lényeget fejezi ki: a lányokon szoknyát lát, ami már békét jelez, a „borszínű“ levegő pedig egyetlen jelzővel találóan érezteti a tavaszt. Ahol a hagyományos formával él, nem mo- derneskedik, a novella kerek, és lebilincseli az olvasót. Ilyen a Bimbó vagy a Szürke kalap, a párbeszédek itt nem szorítkoznak csupán bejelentésekre, és ezért pótolják a jellemrajzot, valamit elárulnak az alakok belső világából is. A novellák párbeszédei arra engednek következtetni, hogy Veres alighanem a dráma műfajával is próbálkozik. De más a dráma dialógusa, mint a novelláé. Drámában a színész kikerekíti játékával a mondottakat, felszínre hozza azt, amit a szöveg csak sejtet, tehát a meg nem írottat is, amit a helyzet, az alak jelleme sugall. Formailag és lényegében a novella párbeszéde hasonló a drámáéhoz, tartalmilag azonban eltér tőle. Az olvasó ugyan hozzáadhat valamit, képzeletével kiegészítheti, de fantáziája nem pótolja a színész játékát, jellemábrázoló készségét, és ezért pontosabbnak, lélektanilag teljesebbnek, jobban megoldottnak kell lennie. Egy példa erre is: Nem tudom, miért féltek annyira a partizánoktól — nézett fel az ügyvéd. — Azt gondoljátok, gyilkosok, rablók ... — Banditák! — vágta rá a hadnagy. Az ügyvéd mosolygott: — Nos, a németek módszerei is ... Lehetne róluk beszélni. — Mire gondol? — Például a koncentrációs táborok ... — Legenda." Keveset mondanak ezek a vázlatosan odavetett szavak, elharapott félmondatok. Megengedem azt is, hogy húsz esztendővel ezelőtt valahol egy párbeszéd így folyhatott le, de puszta másolása ma azt a sokat emlegetett fekete-fehér sémát idézi elénk.
