Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Lovicsek Béla: Ballada a szerelemről
manőverezik. Az eligazító katona magasra tartja a tárcsáját. — Állok ám az öreganyád térdekalácsát! — morogja Karcsi, és beletapos a gázpedálba. Megugrik a kocsi, mint a megbokrosodott csikó. Az eligazító alig tud félreugrani. Most nyilván káromkodik, mint a vasas német. — Mondjad csak, mondjad, édes egykomám, az a dolgod! — vigyorog Karcsi fellélegezve. — Most már legalább nem panaszkodhatsz. Hajthatsz! Száguldhatsz, mint a forgószél! — Lövik az utat! Meg kell állni. — Nem szabad. — Szétlőnek. — Ha gyorsan hajtsz, nem lőnek szét... Különben is kint van a vöröskeresztes zászló a kocsin. — Fütyül ám a gránát egy nagyot a te zászlódra! — Hajts, ne papolj!... — Vigyázzon, Karcsi! Inkább lassabban!... — mondja könyörögve a lány. — Figyeld a lövedékek becsapódását! — Figyelem ... Lassanként eltávolodnak az úttól... — Akkor ez nem tüzérségi tűz — mondja Karcsi. — Páncélosok nyomulnak előre. Csak valahogy sikerülne átcsúszni előttük! — At kell csúsznunk!... Vigyázz, fékezz!.. Az utat feltépték a lövedékek. Ki ne törjük a nyakunkat! — Látom — mondja a sofőr, és minden figyelmét a feltépett, hepehupás útra összpontosítja. Nagyokat zökken, billen a kocsi, félő, hogy felborul... Most meg a géppuskatüz söpör végig az úton. Karcsi halántékát kiveri a veríték. A tizedes arca is eltorzul. — Gyorsabban! — Te nem félsz? — kérdi Ágnes sokára Bélától. A tizedes elmosolyodik. — Minden ember fél... Csak nem mindenki egyformán. Mert tud ám szebb is lenni ez a ronda világ, nemcsak olyan, mint most ez a ködös december ... Egyre sűrűsödik a szürkület. Komor, kihalt a táj. Mintha a tél fagya minden életet meg- dermesztett volna. — Fél órán belül Esztergomban vagyunk — mondja Karcsi. — Ki tudja, mi van a híddal? A VÁROS SZÉLÉN megállnak. — A legkisebb házba menj be érdeklődni! — mondja a sofőr nagy bölcsen és tudálékosan. — Ott igazat mondanak. A tizedes bekopog az egyik ház ajtaján. Idősebb férfi nyit ajtót, s nyomban beinvitálja. — Érdeklődni szeretnék... — mondja a tizedes odabent, s körülnéz. Szerény, szegényes a berendezés. Fókhagymaszag terjeng a kis szobában. Idős asszony fekszik az ágyban. — Tessék csak, kédezzen, tizedes úr! — Sok katona van a városban? — Nem olyan sok. — Német is van? — Az is van néhány. A tizedes cigarettával kínálja az öreget. — Köszönöm, nem élek vele!... De több a magyar — kanyarodik vissza az előbbi témára. — A hídon át lehet még menni? összenéz a két öreg. — Hogyne, kérem, de csak gyalogosan. Bomba szakította be a közepét, megfoghíjazta, de gyalog azért át lehet menni. — Őrség van a híd előtt? — Van — mondja az öreg. — Idősebb magyarok. Már hónapok óta ők állnak őrséget. — Máskülönben mit hallani? — Semmit. — Messzi vannak még az oroszok? Az öreg az ágy felé sandít, mintha onnan várná az engedélyt, hogy beszélhessen. Helyette az asszony szólal meg. — Nem hallunk, nem tudunk mink semmit, kérem szépen. Ugye, mink már öregek vagyunk, mit törődünk mink azzal, hogyan, miként áll a világ sora ... Ha elpusztulunk, hát elpusztulunk, ha meg nem, hát életben maradunk. Nincs már nekünk sok hátra. Nem tudunk mink semmit, kérem szépen ... A tizedes odakint elmondja a hallottakat, aztán gyorsan megtanácskozzák, hogyan tovább. — Azt javaslom — mondja Karcsi —, hagyjuk itt a kocsit, s innen már gyalog menjünk tovább. — Mi mást tehetnénk, ha egyszer nem lehet átmenni a hídon — hagyja rá a tizedes. Elindulnak hát gyalog. Közelednek a hídhoz. A híd környékén egy teremtett lelket sem lehet látni. Csend van, csak lent a mélyben súg a folyó, s fel-felmorajlik a pillérek körül, mint valami haragosan dörmögő medve. — Sehol senki — súgja Karcsi. — Óvatosabban, Béla, mert könnyen belegyalogolhatunk a Dunába. Te mondtad, hogy le van szakadva egy helyen. < — Arra való a szemünk, hogy nézzünk vele! — Nem vagyok én macska! Három lépésre sem látok ... A túloldalon sem találkoznak őrrel. — Ezektől aztán akár az egész hidat is elvihetnék! ... No, gyerekek — buggyan ki felujjongva a szó a tizedesből —, eddig ment minden, mint a karikacsapás! Ekkora csen-
