Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - DISPUTA - Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához - Bábi Tibor: Itt nemzetek élnek

elsepertetni e hazában...“ (Széchenyi I. 1842. november 27-i akadémiai beszédje.) Ez a bevallott, erőszakos magyarosítás szülte a szlovákok bizalmatlanságát, de megszülte volna akkor is, ha a humánusabb és türelmes Széchenyi koncepciója érvényesül.

„Ausztria nem nemzet, csak uralkodás. Amely nemzetre Ausztria a kezét ráteszi, az öncél lenni eo ipso facto megszűnik.“ (Kossuth L.: Irataim az emigrációból, II. köt. 235. old.) így fogalmazta meg Kossuth a magyar bizalmatlanságot, csakhogy a nemzet fogalma alatt nem a mai értelemben vett nemzetet, hanem a történelmileg kialakult magyar államot értette:

. .nemzetiség egy dolog, nemzet egy másik dolog. Ugyanazon egy nemzetiség lehet több nemzet, s egy nemzetben lehet több nemzetiség. Mind a kettőre sok példa van. Nemzet annyi mint állam...“ (K. L. I. 145. old.) Ami érvényes Ausztriára, részben érvényes a magyar államra is: uralkodás. A nemzetállam fogalma a magyar hegemóniás elképzelések leplezője, s meg kell mondani: rossz leplező- je, bár elvi megfogalmazásban elismeri a nemzetek létjogosultságát: „Nemzetiség természeti minőség, társadalmi érdek, mely helyet kérhet magának a többi társas érdek között az államban, de nem az állam fölött, nem az állam érdekeivel ellentétben. (K. L. I. II. kötet 145. oldal.) A legkevésbé sem áll szándékomban, hogy a magyar hegemóniás törekvéseket védelmembe vegyem, de mégsem lehet annyira elrugaszkodni a történelmi valóságtól, ahogy Mináč teszi, mikor báró Eötvöst idézi: „A nemzeti törekvések alapja a magasabb tehetség érzete — ennek célja az uralkodás“. S ezt így kommentálja: „Ezt báró Eötvös mondta, habár ezt Hitler teoretikusa, Rosenberg is mondhatta volna“. Nagyon távol áll ez a fajelmélettől, különösen akkor, ha tudjuk, hogy épp ez a báró Eötvös írt először nyíltan a zsidók emancipációjáról, előbb csak a Budapesti Szemle hasábjain, majd Klein Hermann 1842-ben lefordítja németre is: Die Emancipation der Juden, s lefordítják olaszra is. Nem! Hitler aligha fogadta volna el teoretikusának, inkább gázkamrába küldte volna. A kései Koissuth-idézet se leplez le semmi újat: „Az egész mozgalom egyik főcélja a magyar nemzetiség hegemóniáját örök időre biztosítani. De a magyar nemzetiség nem a magyar népben van, hanem az arisztokráciában, tekintet nélkül annak származására“. Mináč nem veszi észre a megfogalmazásban rejlő ellentmondást, nem látja, hogy ezek a nemesi forradalmárok és reformerek egy rég letűnt korból magukkal hozták a hungarus patriotizmus egy elemét, s össze akarnak ötvözni két összeöt- vözhetetlen fémet: az új kor nemzeti öntudatát és ezt a berozsdásodott középkori acélt, hisz épp ezzel adtak tanúságot arról, hogy valamit nem értenek, és képtelenek is megérteni, hogy a hegemónia álma Közép-Európá- ban megvalósíthatatlan.

Csakhogy mindez történelmi determináltság kérdése, és nem erkölcsi kérdés: ma már aligha lehet úgy fogalmazni, hogy Bécs valamiféle ügynökei hátba támadták a magyar forradalmat, és viszont: a magyar forradalom elárulta a szlovákokat: mivel elutasította kinyújtott kezüket. S azt hiszem Mináč káröröme is alaptalan, és furcsa vigasztalódása is: .. itt mossák meg a piszkos kezeket. Az a forradalom, amely ellen fölléptünk, kezdettől fogva különös forradalom volt: drőle de revolution. Skatulyák mozogtak: a bécsi udvar helyett a pesti kaszinó; az egy császár helyett öt magyarországi család. Erre a különös forradalomra jellemző, hogy nem kellett jönnie semmilyen ellenmozgalomnak, semmüyen reakciónak, semmilyen restaurációnak, hogy azt tagadja. Ellenmozgalom, reakció, restauráció, a forradalom mindezt magában hordta“.

Ezt csak akkor állíthatja ilyen biztonsággal, ha valóban „nem akarja meglátni, és nem látja, hogy a magyar mozgalom belsőleg differenciált, hogy van ott jobboldal és baloldal, arisztokrácia és demokrácia“.

Volt ellenmozgás, mégpedig kezdettől fogva, s éppen a Pálffyak révén. Pozsony vármegye adminisztrátorainak, örökös főispánjainak s a hasonnevű vár várparancsnokainak mindig közelebb volt Bécs, mint Budapest. Pozsonyból mindig rövidebb volt az út Bécsbe, mint Budapestre, s ez nem új keletű magatartás, visszavezethető a török időkre, mikor a magyar királyságot tulajdonképpen csak Felső-Ma- gyarország jelentette.

Ám ne kezdjük Ádámnál és Évánál! Lamberg megöletése után épp Pálffy Móricz gróf uszítja megtorlásra a kormányt, őrnagyként Win- dischgrätz hadseregével vonul Győr ellen, 1849-ben Haynau szármysegédje, majd csendőr- alezredes. Az 1861-es országgyűlés feloszlatása óta 1865. július 18-ig Magyarország kormányzója és elnyomója. Ez az a magyar, aki inkább megszűnik magyarnak lenni, ha Bécs ellen kell fordulnia. Pálffy Fidél gróf Pozsony vármegye főispáni helytartója, majd kancellár oszlatja fel annak idején az országgyűlési ifjak társaságát, s Kossuth Lajost és Wesselényit is épp ő fogatja le. Erről a Pálffyról azt tartják, hogy még magyarul sem tudott. És Andrássy Gyula gróf, a későbbi külügyminiszter? Mégis