Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - DISPUTA - Hozzászólások Vladimír Mináč Egy nemzet él itt c. tanulmányához - Bábi Tibor: Itt nemzetek élnek
csak nagy a különbség Andrássy és Kossuth magatartása között. Az egyik vállalja a száműzetést, mindhalálig hirdeti a harcot Ausztria ellen, a másik múltját megtagadva, előkészítője lesz az osztrák-magyar-német katonai szövetségnek. Igaz, Kossuth is a német szövetség híve volt, csakhogy egy forradalmi Németországgal kötendő szövetség híve. Más történelmi helyzetben ugyanaz a program épp ellenkező előjelű következményekkel jár. Csakhogy a forradalmat nem lehet megítélni a benne részt vevők és cselekvők káderlapja szerint. A magyar forradalom valóban furcsa forradalom volt, de nem Mináč értelmezése szerint. Elsősorban is korai forradalomnak kell tekinteni, ha Magyaroszág társadalmi fejletlenségét vesszük szemügyre. Legalábbis olyan korai, mint az angol forradalom, mely éppen úgy a rendi országgyűlés talaján veszi kezdetét. A kezdeményezés ott is a polgárosodni vágyó nemesség kezében van, az is kompromisszumot kíván a pénzarisztokráciával, a népi tömegek rovására, s ez csaknem teljes mértékben sikerül neki. A Kossuth által hirdetett „érdekegyesítés“ kiterjedt a birtokos jobbágyságra is, és ennyiben haladóbb az angol forradalomnál. A másik különlegesség az, hogy időben elkésett forradalom. A kezdeményező nemesség látja a polgári átalakulással járó esetleges népi forradalom következményeit, természetesen a maga érdekeinek szempontjából ítéli meg a helyzetet. Különösen a reformkorban. Hiszen Széchenyi egész programja erre irányult, hogy elkerülje az elkerülhetetlen forradalmat. Még a július 4-i országgyűlésre készített beszédvázlatában is így okoskodik: „Életünkkel és vérünkkel a dynasztia mellé! Tehát semmi Frankfurt és Franciaország .. S alább: „Egyesített és energikus fellépést a lázítók ellen... Ki akar háborút! A Pilvax és a forradalmi csarnok...“ Vagy: „Pacifica- tiót mindenfelé — kivált a horvátokkal... Én confederátioban látom létünket... orosz semmi által nem gyengül, mint szabad, alkotmányos szlávság által.“ Igaz, ez a beszéd sohase hangzott el, de bizonysága annak, hogy konföderációs elképzelések léteztek magyar vonalon is, és nemcsak Széchenyi elgondolásában; Teleki László, Kossuth párizsi követe is Magyarország föderatív átszervezésében látja a kiutat. Valóban szép gondolat volt, hogy a magyarok a szlovákokkal együtt „védjék meg a nyugati műveltséget a kelet barbár nemzetei ellen, és együtt védjék s a jövő számára őrizzék meg függetlenségüket nyugat elnyelő hatásával szemben“. Mináč szerint ez Daxner gondolata, s „korát tekintve egyenesen zseniális: kifejezi a régi Magyarország egyik lehetőségét, önálló történelmi szerepet javasolt neki: a közép-európaiságot“. A régi Magyarországnak valóban volt ilyen szerepe a törökök elleni védekezés során és a Hahsburg-dinasztia terjeszkedése ellen. Csakhogy a történelmi helyzet azóta nagyon összekúszálódott. Már nem a török áfium, hanem a pánszláv törekvések ellen kellett védekezni, mely mögött ott állt a cári Oroszország szörnyű valósága, ugyanakkor a csehek hegemóniára irányuló törekvései összefűződtek a Hahsburg-dinasztia érdekeivel. Mindezt Mináč is világosan látja, csakhogy az akkori magyar és forradalmár számára, azt hiszem, nehéz volt különbséget tenni Štúr nemzedékének föderációs tervei és az ausztroszlaviz- mus között. Objektíve ez is, az is Magyar- ország területi feldarabolásához és függetlenségének feladásához vezetett volna, mégpedig olyan helyzetben, mikor nemcsak a forradalom sikere, s nemcsak a magyar állam, de a nemzet léte is kockán forgott, s ezt épp Kossuth fogalmazta meg: „Az ország területének nyelvek szerint való feldarabolása pozitív öngyilkosság“. Igaz, hogy ezt Klapka címére s jóval később — 1861-ben mondta, de nincs semmi okunk feltételezni, hogy negyvennyolcban és negyvennyolc előtt másképp gondolta volna. Nemzetállam-elméletéből csak ezt a következtetést lehet levonni, s talán ebben és a belőle következő politikai gyakorlatban nyilvánult meg a magyarok Mináč által megfogalmazott arisztokratizmusa, kivétele- zettsége és kizárólagossága, „melyet dicsőségüknek tartottak, és amely nyomorúságuk volt“. Mindezek nem valami erkölcsi tulajdonságok, nem is csak a „túlfeszített nacionalizmus ... tüzes kard; árvíz melynek folyton növekszik a sebessége és piszkossága ...“ Igaz, volt arisztokratizmus és magyar hegemóniára törekvés, kizárólagosság is, mely a történelemből táplálkozott, s az egykori hódítás (honfoglalásnak is szokás nevezni) jogán akart érvényesülni. Az a liberális nemesség magáénak érezte és tudta az országot, s épp területi integritásának feladásában érezte volna a piszkosságot; volt egy újabb keletű kizárólagosság tudata is: ő kezdeményezte a polgári átalakulást, s ennek az átalakulásnak során is meg akarta tartani hegemóniáját a plebejus rétegekkel szemben, és meg is tartotta. Mindez nem volt nagyzási hóbort, sem erkölcstelenség, hanem a történelmi helyzetből adódó szükségszerűség. A Március Tizenötödike, a forradalom plebejus szárnyának szószólója május 10-én így ír: „... Legyen vége azon időknek, midőn azt hitték, hogy cifra históriai nevek nélkül nem
