Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből
szedője. Most én voltam zavarban, s alig találtam szavakat, hogy megemgeszteljem. — Azt hiszem, igaza van ... Sovány a vigasz, de vigasz ... Minden vonatnak akadt egy-két utasa, aki annyira belefáradt a napokig tartő utazásba, hogy nem bírta tovább. Bár egyetlen gondolatuk volt, hogy mielőbb hazaérjenek, nem lázadoztak az ellen, hogy leszállítsák őket. A város kórháza, szállodája nem fogadta be ezeket a pihenőre szorulókat. Attól tartottak, hogy valami ragályt terjesztenek. Akadt erre is megoldás. A Gabona utca kocsmárosa hajlandónak mutatkozott befogadni őket a kocsma udvarára nyíló szobácskákba. Kupecok, kispénzű utasok, átutazó ügynökök és fináncok szálltak meg bennük egy-egy éjszakára — most ezekbe rakhattuk a pihenésre, ápolásra szorulókat. A város egyik jónevű doktora első hívásra eljött, és sorra megvizsgálta a betegeket. Egy fillért sem fogadott el, pedig erre a célra is jött Pozsonyból pénz. Szerettem ezt a halk szavú, puha kezű, tohonya testű doktort, öreg agglegény, nagynevű, vagyonos szlovák család sarja; a hlinkások főorvosi állást, majd egyetemi katedrát kínáltak neki, de nem állott kötélnek, megmaradt a posztján; háziorvosként vizitelt a családoknál, délután a szegényeknek rendelt ingyen; pénzt csak ott fogadott el, ahol tudta, hogy a honorárium nem vág eret a családfenntartón. Amikor az egyik ötven körüli, de hetvenévesnek látszó betegünket megnézte, egyre komorabb lett az arca. Oltást adott a beteg karjába; a szagán éreztem, hogy kámforos, a szívnek szól. Kint az udvaron megkérdeztem: — Nagyon beteg? — Nincs különösebb baja, csak gyenge, A szíve — akár a lejáró óra — magyarázta. — Jó volna, ha ápolót kerítenének mellé. — Megpróbálom. — Este újra megnézem — búcsúzott. — Ha korábban szükségük volna rám, küldjön értem. Az előző héten két nővér tért haza. Ügy tudtam, az életüket annak köszönhették, hogy a tábor kórházában teljesítettek szolgálatot. Felkerestem őket. Éjfélig az egyik, hajnalig a másik virraszthat a nagybeteg mellett. Kárba veszett minden rábeszélésem. Elegük volt a szenvedő, haldokló emberekből, a halál retteneteiből. Nincs az a pénz, amiért vállalnák az ápolást. Ők most élni akarnak, s nem tudni olyasmiről, ami a régi nyomorúságra emlékeztet. Valósággal fejbe vert az ellenkezésük. Azt hittem, a szenvedés látása gyengédséget, részvétet, segítőkészséget ébreszt, nem ezt a visz- szautasító, önző keménységet. Már hinni sem tudtam, hogy a tábori kórház névtelen szenvedőit ápolták, másra gondoltam, valami csúnyára és kimondhatatlanra, aminek megmenekülésüket köszönhették. Az éjszakázást egy olvasóját buzgón mor- zsolgató halottvirrasztó vénasszony vállalta. Kora hajnalban felkerestem a beteget. A vénasszony bóbiskolt a másik megvetett ágy sarkában, a beteg ébren volt, és láthatóan örült a jöttömnek. Odaintett magához, és gyenge hangon megkért, telepedjem le mellé, üzenni akar. — Kinek? — pillantottam rá. — És minek üzenni? Holnapig összeszedi magát, kocsin kivissszük az állomásra, folytathatja útját. Fáradt mosolyt láttam a szája szegletében. Ebből az ágyból már nem kel fel többé. így jó, ő nem lázadozik. Gonoszabb lett volna azon a bűzös faforgácsos zsákon meghalni, ha már szerencsésen elkerülte a gázkamrát, nem boncolták fel élve, nem lőtték tarkón. A feleségével és tizenhat éves lányával hurcolták el. Ők meghaltak, nincs értelme az életnek. Egy kis üzeme volt otthon, azt elvették tőle, arizálták. Egy unokaöccse talán életben maradt, az hadakozzon a vagyonáért, annak üzen, rátestál mindent. Néztem a viaszsárga arcát, a mély gödrökbe süppedt fátyolos szemét, mialatt elhaló, megtört hangján az üzenetét mondta. Nem tudom, mi rendített meg jobban: a sorsa, az életben ért veszteségei, vagy ez a végtelen bibliás nyugalma, amellyel közeli halálát fogadta. Mivel vigasztaljam, mivel bátorítsam? Talá- lok-e olyan szavakat, amelyekből életkedvet meríthet, új erőre kap, s megpróbál ebből az összeomlásból felemelkedni, új életet kezdeni? Élnie kell, élnie akkor is, ha az övéit elvesztette; annyi minden van a világon, amiért élni érdemes. Most az a tudat, hogy Hitler elpusztult, egész gyilkos bandája vereséget szenvedett, és vége, örökre vége ennek a gyalázatos barna dögvésznek. Megint mosolygott. — Nekem elég, hogy ezt a véget megélhettem — mondta, s mintha ezzel minden ereje kimerült volna, elhallgatott. Üjabb kérdésemre már nem felelt. A szeme fáradtan becsukódott. Felébresztettem a vénasszonyt, és az orvosért szalasztottam. Siessen, ahogy gacsos, öreg lába bírja. Mikor a doktor eljött, a beteget békésen elsimult arccal, álomban találta. De ebből az álmából már nem ébredt fel többé.
