Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből

ennyien szabadultak fel abban az átkozottul hírhedt haláltáborban. Később eszméltem rá, hogy á tenger cseppje ez: holtak és élők közt irtózatos az arány, milliók a mérleg egyik serpenyőjében, néhány ezer a másikban.

— A mi listáink igen hiányosak — vigasztaltak. — Annyi a tábor, hogy jóformán a nevüket sem ismerjük. Tízezreket hajtottak észak felé, azok csak későbben jöhetnek haza.

Biztattak azzal is, hogy akadt olyan szerencsés, aki Svédországba került, s onnan csak akkor engedik haza, ha már erőre kapott.

Hiába jártam végig a vonatokat, és hiába kérdezősködtem: minden órával bizonyosabbá vált, hogy sejtelmem nem csal: akiket én keresek, azok nem jártak szerencsével, nem élték meg a felszabadulás napját.

Ebéd után a szerelvények női utasai vizet kerítettek, mosakodtak, tisztálkodtak; a férfiak legtöbbje levetette pizsamaszerű stráfos kabátját, és a kocsik lépcsőin félmeztelenül sütkérezett. Ha a parancsnok az állomásfőnöktől megtudta, hogy szénhiány vagy vonattorlódás miatt csak éjszaka folytathatják az utat, engedélyével a strapát jobban bírók csoportokba verődve begyalogolhattak a városba.

Az utcákon a járókelők riadtan, furcsa megrendüléssel bámulták a szomorú emberkaravánt, csak a bátrabbak elegyedtek szóba egy-egy rabruhással, s nagy ritkán akadt az idősebbek közül valaki, aki egy kis dohányt, cigarettát vagy édességet kínált.

Egyszer hárman tartottak velem az állomásról. Meghívtam őket egy kis uzsonnára, baráti beszélgetésre. Az egyik — a legfiatalabbik köztük — valahol rendes polgári ruhát kerített, az arca sem volt olyan sápadt, mint a többieké, a húsát, az izmait sem rágta le csontjairól a tábor. Sűrű szemöldöke alatt élénken villogott a szeme, repdesett a tekintete, a keze sem talált nyugvást, meg-meg- rándult, mintha állandóan valamit tenni akarna.

Később, amikor már az asztal körül ültünk, elmesélte, hogy a tábor parancsnokságának és tiszti lakásainak világítását gondozta; a mesterségének, a keze ügyességének köszönhette életét és megmaradt egészségét.

Anyám odahozta az asztalhoz Pali sógorom fényképét, és éppen a villanyszerelő elé tette.

— A fiamat nem látta véletlenül valamerre? Nem találkozott vele?

A fiatalember összevont szemöldökkel soká nézte a képet.

— Azt hiszem, láttam — mondta, és utána határozottabban hozzátette. — Már emlékszem ... biztosan tudom. Elvitték a tífuszbetegekkel a kórházba ... Velünk nem jöhetett. De biztosan hazajön.

Az anyósom arcán szorongás, félelem és öröm váltakozott. Alig volt ereje, hogy megkérdezze:

— Mikor?

A fiatalember rángó kezével bizonytalan mozdulatot tett.

— Néhány nap, de inkább néhány hét múlva ... Csak akkor kerülhet transzportba, ha felgyógyul.

Amikor további kérdésekkel ostromolták, egyre homályosabb feleletet adott, csak nagy általánosságban tett néhány célzást, s úgy tett, mintha az emlékezete cserbenhagyná. Mialatt beszélt, nem szabadulhattam attól az érzéstől, hogy valami nincs rendben akörül, amit állít, hiszen akadt olyan transzport, amelyhez vöröskeresztes kocsit is csatoltak, tele tifuszosokkal. Tudtam, hogy volt egészséges, aki — nem félve a fertőzéstől — becsempészte magát a kocsiba, a betegekkel együtt utazott, hogy mielőbb otthonába jusson, és megtudhassa, ki maradt életben az övéi közül.

Uzsonna után kint az udvaron elővettem az embert.

— Mi jutott az eszébe, hogy szédítsen bennünket ?

Furcsán villogó szemével rám nézett, és nem felelt. ,

Én folytattam:

— Pali sógoromat az elsők közt, negyven- kettőben hurcolták el. Szavahihető tanúktól tudom, hogy még abban az esztendőben elpusztult. Miért hozakodott elő azzal a dajkamesével?

A fiatalember különös mosolyra húzta el a száját:

— Maga engem szélhámosnak tart, ugye?

Elhalmozták minden jóval, egy kis pénzzel,

fehérneművel, s most, ahogy rátámadtam, vissza akart mindent adni.

— Tartsa meg! — szóltam rá kissé ingerülten. — De magyarázza meg nekem, miért hazudik?

— Hát igen, hazudtam — ismerte be. — Sohase láttam a sógorát. De mondjam az anyának azt, hogy a fiát széttépték a kutyák, letaszították a kőbánya szakadékéba?! Mondjam azt, hogy éhen halt, megfulladt a gázban?!... Ha sohase jön haza, legalább azt hiszi, hogy emberhez méltón tífuszban halt meg egy fehér ágyas tiszta szobában, és orvos volt mellette... Ez majd megvigasztalja.

Elszégyelltem magam, hogy úgy rátámadtam, és egy percig azt hittem, a mások hiszékenységéből tőkét kovácsol, a nyomorúságok vám