Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből
akart a szívét szorongató kíntól — a többi meg hallgat! Ahogy kutatva néztek rám, le kellett hajtanom a fejemet. Vajon mit tettem volna én, ha a kiszámíthatatlan sors szeszélye engem állított volna a jajongó helyére? Alighanem én is kijátszottam volna a parancsot, nem lett volna erőm szembeszegülni, a parancsnok lába elé hajítani a fegyvert, de ahogy a jajongó tette, az egyik bekötött szemű térdelő elítélt feje fölé röpítettem volna a golyót. Körülnéztem, egytől egyig szemügyre vettem a közelemben ácsorgókat, és néztem azokat is, akik a szalmazsákokon gubbasztottak vagy elnyúlva feküdtek némán, makacsul hallgatva. És ahogy elfordultak, s a mennyezetet nézték üres tekintettel, meg kellett éreznem, hogy bűn égeti őket is: a hajnal a Káin bélyegét sütötte homlokukra, és ez a bélyeg égni fog soká, hosszú napokig, talán évekig, és fájni fog, kimondhatatlanul fájni, hogy nem tudtak elég erősek lenni, fellázadni az idő durva kényszere ellen. Megbékélés Április elején, néhány nappal Pozsony fel- szabadulása után, hazatértem a hegyekből. Még az úton összesodródtam egy ismerősömmel; ő mesélte, hogy az utolsó légitámadásnál házunkat bomba érte. Kiderült, hogy a kár nem volt olyan tetemes, mint lefestette, a ház lakható maradt, csak a tetőzete és padlása sérült meg, s az ablaküvegek javát törte be a légnyomás. A várakozás terhes hetei következtek. Vajon kihez volt irgalmas a sors, kit hoz vissza ebek harmincadjára jutott, kifosztott otthonába? Magamban eltemettem őket mind, három éve búcsúztam elhurcolt fivéreimtől, csak azt reméltem, hogy a meneteléseket, a gyűjtőtáborok embertelenségét könnyebben elviselő gyermekeik közül valakit hazavet valami csodás véletlen, a sors szeszélye. Negyvenegy tavaszán meghalt az anyám, egy esztendővel később, egy szeles februári napon, temettük az apámat is. önmagával és a világgal hadakozó morózus agg ember lett, irtózott az újságoktól, átkozta az életet, amelyből kiveszett a tisztesség, az ember becsülése, az a méltóság, amelyben hitt, és a lét értelmét látta. Kevéssel a halála előtt, egy világos órájában, a Szarvasudvar boldog napjaira emlékezett előttem, az irodájára, ahol napi munkája után Dickens és Zola regényeit, Heine verseit olvasta, vagy egy nagyra tervezett eposzának hexamétereit skandálta és vetette papírra. Ide az irodájába fagyos téli napokon is jutott elég meleg a fölötte levő aszalóból; a tuszkuluma volt a dohányillatú, füsttől pácolt helyiség, akár nyár idején terjedelmes kertünk vörösbarnára festett, repkénnyel ellepett filagóriája, ahova ünnepnapok délutánjain könyveivel és papírjaival elvonult, míg mi a kert diófáinak árnyékában „hol az olló"-t játszottunk vagy labdáztunk. Szerettem volna, ha tiszta öntudattal megéli a felszabadulást, de a múló napokkal megbékéltem a halálával, magamban arra gondoltam: így jó, ahogy történt, legalább nem szenvedi át velem a hiábavaló várakozás keserveit. Nyár elején hosszú vasúti szerelvények kezdték hazaszállítani a haláltáborokban meg- mentetteket. Betört ablakú, fapados, ajtó nélküli személykocsikban jöttek az elijesztő csupa bőr, csupa csont emberroncsok csíkos rabruhájukban; a szerencsésebbeken koszos egyenruha lötyögött, de akadt olyan is, aki szétfoszlő rongyai helyett egy vadonatúj SS-mundért öltött magára, amelyet alkalmasint a feltört tábori raktárból szerezhetett. Valamennyi között ezek az új mundérba bújtak voltak a legijesztőbbek: egyszerre emlékeztettek rabmivol- tukra és rabtartóikra. Az elhurcolásról, a „nagy utazásról", a marhavagonokba préselt és ott megfagyott, éheri- halt ezrek utolsó óráiról könyvtárnyi kötetekben ad számot az emlékező irodalom. Három nemzedéknek is elég vád, számonkérés és tanúságtétel szól a gázkamrákról, a kínok útjának ezer keservéről — de a hazatérésről, a megmaradt kevesek útjáról vissza az otthon felé, alig van számadás, alig van papírra vetett emlék, noha abban is bőven akadt okulásul szolgáló tragédia. Az emlékezés hálójával én itt csak néhány villanást fogok ki a végéhez közeledő út egyik, állomásáról. A Zsolna felől érkező szerelvények rendszerint délidőben álltak meg nálunk, és csak néhány órás veszteglés után indultak tovább a magyar határ felé. Közben volt idő bőven, hogy a Vöröskereszt asszonyai telemerhessék a felszabadultak csajkáit a tábori konyhán főtt gulyással. Tejeskávé és gyomrot kímélő, erőt adó zöldséges levest kellett volna adni ezeknek a szerencsés szerencsétleneknek, akik éhségükben keveset törődtek vele, hogy legyengült szervezetük nem bírja a fűszeres, zsíros ételt, és tífuszos láz keseríti meg fel- szabadulásuk első napjait. Minden új vonat érkezése engem is kikergetett az állomásra, hogy néhány szót váltsak a parancsnokokkal. Kérésemre megmutatták az utasokról készült listákat, átfuthattam olyan sebten készült jegyzéket is, amelyen sok ezer név állt. Csak néztem, bámultam, hogy
