Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből

nem lehet igaza, még ha férgektől nyüzsögne is az a büdös hús.

— Nincs annak semmi baja. Megkóstoltam.

— Akkor magának finom színhúst adott az a gazember, szép velőscsonttal, nekünk meg ezt a rondaságot.

— Ne lármázz annyit, mert raportra mégy!

— Mehetek, ott is .megmondom a magamét. Majd megkérdem, ki kapja a sápot, kiket pénzel le a nagyvágó?

Ezt a szemtelen pofázást már nem tűrhette az őrmester. Ráparancsolt az emberre, hogy ott előtte egy mukk nélkül azonnal falja be a húst.

— Az én gyomrom kihányja ezt a frászt

— nézett a bolsi farkasszemet az őrmesterrel.

— Pofa be! Megenni rögtön! — adta ki a parancsot pipaesvörös képpel az őrmester.

A csajka odarepült a lába elé.

— Egye meg maga!

A még párolgó leves ráfreccsent az őrmester nadrágjára. Visszakézből keményen pofonverte az embert, és a napos káplárt az őrségért szalasztotta.

Mire az őrség a konyháig jutott, már a földön fetrengett, és orrán-száján dőlt a vére. Valahány bolsi ott volt a közelben, mind rávetette magát, s ütötte-verte, ahol érte. Három bordája s az orrcsontja törött el; a napos káplár támogatta a maródiszobába, hogy a szanitécek ápolásba vegyék.

Kikötés és szigorított áristom járt a regula szerint az ilyen fegyelemsértésért, utána a renitens soron kívül egy induló menetszázadba kerül, de hogy zendülések híre jött az olasz frontról, a Piave mellől, és másfelől is ropogott a háborús gépezet, a hadseregparancsnokság eldöntötte, hogy ölrettentő példát statuál. A verekedés lázadásnak minősült, és a rögtönítélő bíróság egyórás tárgyalás után három halálos ítéletet hozott.

Aznap szigorított járőrök cirkáltak az utcákon, az esti kimenő elmaradt, és másnap hajnalban a mi századunk is felmiarsolt a várba, a kivégzés színhelyére.

Egész nap borzongatott a kérdés: miféle gondok kínozhatják azokat, akik egy villanó kard jelre kidltották három ártatlan ember életét.

Rossz emlékek vicsorító fenevadjai haraptak, és nem hagytak nyugodni. Akiket harcolni és halni küldtek a frontokra, azokat kenetes szavakkal elszédítették, hogy hősök, és nem gyilkos az, aki a harcban ellenfelét megöli. De a puskák elé állított három ember nem volt ellenség, s akik a hajnali sortüzet leadták — bárhogy is forgatom a kérdést, és próbálom menteni őket —, gyilkosok, egy

kiáltó bűn részesei. Parancsra öltek ugyan, de egy esztelen parancsot meg is lehet szegni!

Éjszaka szolgálatom volt, s előírás szerint végig kellett járnom a szellőzetlen, bűzös legénységi szobákat. Máskor siettem, hogy mielőbb túlessek a terhes kötelességen, de most valami furcsa gondolat kényszerített, hogy elidőzzem, beszédbe elegyedjem a még ébren levőkkel, és nézzem, hosszan vizsgáljam a priccseken és a padlóra borított töppedt szalmazsákokon alvókat. Nyögve és sóhajtozva forgolódtak; romlott ételek bűze, savanyú verejtékszag dőlt sebbel, varral ellepett mos- datlan testükből, és éreztem, hogy idegeikben, öntudatuk mélyén az átélt rohamok, pergőtüzek emléke tombol, mint az én éjszakáimban is; hogy álmukban őket is gyötrik a rossz emlékek: minden rontás és szörnyűség, amit szurony, akna- és gránáttűz, fojtó mustárgáz végez a könnyen sebezhető, védtelen emberi testtel.

Az egyik szobában mind ébren voltak, s amikor az ajtó közelében megálltam, valaki felsírt a sarokban. Odamentem hozzá, és megszólítottam:

— Mi baja? Miért sír?

Az ember félig felemelkedett a szalmazsákon, és tágra nyílott szemmel bámult rám.

— Nem én öltem meg! — jajdult fel, és arca elé kapta a karját, mintha azt várta volna, hogy megütöm. — Esküszöm... a feje fölé lőttem.

Föléje hajoltam, hogy megnyugtassam, és akkor hirtelen lerántotta magáról a rongyos takarót, felugrott, és az ablakhoz szaladt. Egyszerre három felől kapták el, és lefogták. Ügy vitték vissza a szalmazsákjához, mint egy magatehetetlen beteg gyereket.

— Már délután is ki akart ugrani az ablakon

— magyarázta izgatottan a szobaparancsnok.

— Nincs az eszénél hajnal óta... Nem tudom, mit csináljak vele?

Egyszerre megértettem, miért vannak itt mind ébren, s miért néznek rám olyan szívszorongva. A kivégző osztag emberei voltak.

— Vigyék holnap betegraportra — mondtam a szobaparancsnoknak.

Vajon nem kellett volna a többieket is mind odaküldeni? Fakó és elkínzott volt az arcuk, a szemük meg parázslóit, mint az izzó szén. Kimondhatatlan kérdések a vékony, kicserepe- sedett ajkukon.

Mit felelhettem volna, ha most rám támadnak és vádolnak: te is hallgatsz, hallgat az isten, mindenki hallgat! Gyáva vagy, mi is gyávák vagyunk, mindenki gyáva!

A halkan vinnyogó ember, lám, bomló aggyal lökte magától a bűnt, fellázadt az ellen, hogy valaki a társa gyilkosának tartsa. Szabadulni