Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből
a mindennapi kenyér, és ez a tisztelet megilleti. Ha játék közben az udvaron vagy az utcán esett le, meg kellett tisztítanom a portól is, mielőtt leraktam az ablak párkányára vagy máshová, ahol nem taposhatott rá senki, s ahonnan eltakaríthatták. Idővel oly megszokottá vált, hogy a kenyeret nem hagyhatom a földön, mint az életnek sok más apró szertartása; gépiesen tettem eleget anyám tanításának, aki egy nemzedékről nemzedékre öröklődött ősöreg szokást adott tovább. Én is továbbadtam, de bennem már másult az értelme: én már gyerekfejjel megértettem, hogy a tiszteletnek ez a jele az embert illeti meg, aki ágyát adja a kenyér magvának, termését aratja, betakarítja. Még elemista koromban történt, hogy egyszer iskolába menet egy korombeli fiú kavicsot rugdalt előttem a néptelen utcán. Fütyörészve bandukolt, és jól megcélozva a követ, hol jobbra, hol balra görgette előre. Ügyes focizó lehetett, mert minden rúgása sikerült, a követ nyílegyenesen oda röpítette, ahova akarta. Talán egyszerre pillantottunk meg akkor a járda szélén egy jókora karéj kenyeret, vajas felével a kőre tapadva. Aki elejtette, egyszerűen otthagyta; mert tudta, hogy a zsíros vagy lekváros kenyér mindig a nehezebb, a bekent felére esik, és nem tartotta érdemesnek felemelni. Azt vártam, hogy a hosszú lábú fiú megelőz abban, hogy felemeljem, és egy ajtó küszöbére vagy egy ablak párkányára tegyem. De ő a kavicsot focizta tovább, aztán olyat rúgott a kenyérbe, hogy a karéj az utca másik oldalára repült. Közben egy éleset füty- tyentett, mint aki jól végezte a dolgát, bennem pedig megdermedt a vér. Nem fordult hátra, pedig érezhette, hogy a nyomában vagyok; nem is voltam kíváncsi az arcára, de ahogy a fejét a sikerült rúgás után hetykén felszegte, tisztán láttam magam előtt a nyomott homlokát és lapos orrát, a füttyre álló szájában sárgálló éles farkasfogakat. Tudom, ez csak képzelgés volt, a fantáziám elragadott, de ahhoz a kegyetlen rúgáshoz csak ilyen ellenszenves, harapós farkasarc illett. Ha nem szökken hirtelen előre a kayics után, tehetetlen haragomban talán belerúgtam volna a lábikrájába, hogy felszisszenjen, ahogy az elrúgott kenyeret hallotta fülem feljaj- dulni... Egy másik emlékem abból az esztendőből való, amikor még a Szarvasudvarban laktunk, és a könyvvel kezdtem barátkozni. Akkoriban kétórás ebédszünet után délutánonként is jártunk iskolába. Otthon az uzsonnakávémat seb- ten felhörpintettem a konyhában, és a lekváros vagy vajas kenyeremmel kiszaladtam az utcára, hogy egy percet ne mulasszak a játékból. Ha sok volt a másnapi lecke, és nem jutott idő rá, hogy seregestül kivonuljunk a Békatóhoz, sötétedésig ott az utcán bigéztünk, vagy valami ugrálós játékkal fárasztottuk izmainkat. Nem kellett tartani gázolástól vagy más balesettől, legfeljebb egy parasztszekér poroszkált el mellettünk, nagy ritkán pedig egy urasabb hintó vagy bricska verte fel az utca porát. , Ahány gyerek arra mifelénk, a cukorgyár és a Szarvasudvar közelében lakott, mind ott játszott a vaskerítéses Szentháromság szomszédságában; tele volt az utca visongással, vidám lármával, egymás harsány szólítgatásá- val. Kihoztuk ide mind az uzsonnánkat, ami sokaknál már a vacsorát is jelentette. Nem volt különösebben változatos az uzsonna étlapja, de néha a zsíros kenyeret, a cipódarabokat az ebédről maradt lekváros bukta vagy az ünnepi kalács maradéka váltotta fel. Aki szaladva jött, ritkán mulasztotta el, hogy a kenyerét vagy a kalácsát oda ne kínálja egy kedves pajtásának: — Nesze, harapj bele! És haraptunk a kenyerekbe, bucikba, a kalácsba szokásból, jókedvvel, és senki sem bánta fukar szívvel, ha nagyra sikerült az a harapás. Az utca végében, szemben a Szarvasudvarral, egy fakereskedés palánkja mögött gőzgép dohogott, és hosszú, éktelen sikongás jelezte, hogy a fűrész üzemben van. Egy délután abból az udvarból egy új fiú jött közénk. Ott ácsingózott a közelünkben, a bottal megütött, magasra pattanó és ügyesen elütött bige röptét és lehullását nézegette. Szép szőke haja lobogott a könnyű szélben, kék szeme világított, ahogy a játékot elmerülve bámulta; új gyerek volt köztünk, még nem ismertük, senki sem hívta, hogy álljon közénk. Én a kenyeremet majszoltam, s ahogy a közelembe jött, a szokott barátkozó mozdulattal kínáltam: , — Harapj bele! , A fiú visszalépett, mintha meglepődött volna, hosszan rám bámult, szinte végigtapogatott a tekintetével, aztán úgy hajolt közelebb, hogy azt hittem, elfogadja a kínálást. — Harapj bele! — nyújtottam a kenyeret a szája közelébe, de ő nem harapott, hideg kék szeme apróra szűkült, a megmaradt résen át furcsa láng lövellt felém — és ráköpött a kenyérre. Hátra tántorodtaim, mintha ökölbe szorított kezét az arcomba csapta volna. Talán ha rám ront, és hirtelen a földre teper, nem retten
