Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből
tem volna meg annyira, mint attól az ocsmányságtól, amit a kenyérrel művelt. Nem tudtam szólni, kiáltani, de sírni sem, olyan szörnyűséges, olyan hihetetlen volt ez a támadás. A fiú csúfondáros nevetéssel megfordult, s mielőtt feleszméltem volna, eltűnt a fatelep palánkja mögött. Bennem valami megszakadt, vijjogó hanggal elpattant, mint a túlfeszített húr. Először markolt torkon a felismerés, hogy valakinek nem vagyok a pajtása, a játszótársa — hanem gyűlöl, mert nem vagyok hasonlatos hozzá, mert más vagyok. Vége lett, visszavonhatatlanul vége lett az ártatlan gyermekkornak: a méreg első cseppje keveredett életembe, de nem okultam, én továbbra is kínáltam a kenyeremet, és máskor is megesett, hogy megköpték. Fegyverek Még első gyermekcipőimet nyűttem, amikor Józsi bátyám — hat fivérem legidősebbje — az érettségit követő vakációja után elhagyta a Szarvasudvart, és a pesti egyetem orvosi karának hallgatója lett. Korban tizennyolc esztendő választott el tőle; ő már szabad legényéveit élte, mikor én még ölbe kéredz- kedő, szoknyákba kapaszkodó gyerek voltam, afféle könnyen elpityeredő, elkényeztetett kedvenc. , Első nyári szünidejében egy délutánon az udvarunkon elgázolt a biciklijével. A két kerék valahol a csípőm táján szalad át; éktelen bő- gésemre összeszaladt az egész ház, nagy volt az ijedtség, felkaptak, és jobbról, balról tapogattak, babusgattak, de csodák csodájára egyetlen csontom sem törött össze, kutya bajom se lett a gázolásból, csak valami viszolygás maradt bennem, még felcseperedve sem vonzott a bicikli, szívesebben vágtam neki gyalogszerrel a határnak, mint tapostam a pedált. A nagy korkülönbség miatt közös játékunk egy sem akadt, de arra jól emlékszem, hogy tőle kaptam az első úszóleckéket. Eleinte hagyta, hogy a „kisvízben“ kutyatempókkal csapkodjak magam körül, és biztatott, hogy ne riadozzak, ha nem érzek szilárd talajt a lábam alatt. Később jobbját a hasam alá fektette, vagy hátul megfogta az úszónadrágomat, és unszolt, lökjem előre bátran a két karom, a lábam meg húzzam magam alá. aztán rúgjam erősen hátra, a karomat közben szép ívben vonjam vissza a víz felszínén, ahogy otthon •a két szék közé vasalódeszkára hasalva, majd talpon állva ütemes parancsszóra megtanultam. Olykor lazított a tartáson, engedte, hogy alámerüljek, nyeljek néhány kortyot, de rögtön a magasba kapott, amint felbillent az egyensúlyom, és a tempózás kétségbeesett kapkodássá vált. Türelmes leckeadó volt, nem ijesztett rám, és nem utáltatta meg velem a próbálkozást; alighanem az ő módszerének köszönhetem, hogy az uszoda felügyeletével megbízott káplár néhány „hivatalos“ leckéje után már gurtni nélkül úszhattam a háromméteres nagyvízben, a fejem elé lógatott kötél nyomában. , Aztán hosszú hónapokig nem látogatott haza, s mikor édesanyámtól megkérdeztem, hol van mostanában, azt felelte, hogy az önkéntes évét szolgálja valahol lenn délen, az Adria mentén, egy kikötővárosban. Húsvétkor egy színes képeslapot kaptam tőle, a polai római aréna volt rajta; ott szolgált Polában, a hadikikötő tengerészeinek kórházában. Képzeletemet erősen felcsigázta a kör alakú hatalmas kőszínház, a felette ragyogó felhőtlen égbolt, s csak azt sajnáltam, hogy a képeslapon nincs rajta a tintakéknek mondott tenger kis csücske. Lehet, hogy abból az adriai helyőrségből másfelé helyezték át, mert egy nap, az augusztusi nagy hadgyakorlatok idején, néhány órára teljes felszereléssel, torniszterrel és Manlicherrel hazavetődött. A fegyver nevét első hallásra jól megjegyeztem, mert nagy rettegésem szülője volt. Józsi fivérem a felszerelést lerakta az ebédlő pamlagára, a fegyvert odatámasztotta a falhoz, csövével az ajtófélfához, hogy el ne dőlhessen. Ebéd után volt, az asztalt már leszedték, szokás szerint én sepertem fel a morzsákat, aztán magam sem tudom, hogyan történt, egyedül maradtam a szobában. Hirtelen verejtékcsorgató rettegés szállt meg, pedig nem voltam félős természetű, a sötétben nem ria- doztam, megszoktam a ház erjesztőpincéjének hűvös homályát is, és nem lettem nyavalya- törős, a hátam sem lúdbőrzött, ha valaki tréfából, hogy rám ijesszen, öblös hangon Mokilát bömbölt — valami ostoba dajkamesében élt egy ilyen badar nevű kísértet —, hogy a falak hosszan, rémítően visszhangoztak. Páni félelmem oka a fegyver volt, amely fényesbarna tusával, villogó závárzatával ott leselkedett az ajtónál, és szinte hallhatóan rám parancsolt: — Ne mozdulj! Nem is mertem megmoccanni, mert éreztem, ha a közelébe merészkednék, anélkül, hogy ravaszát meghúznám, hatalmasat dörrenne, hogy beleremegne az egész ház, és valaki abban a pillanatban szörnyet halna. A tusa mellett ott feküdt a rézcsattos sárga derékszíj a tölténytáskákkal, és benn a tárban ott lapult az öt golyó: az öt halál.
