Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből
e vérpad árnyéka nem okozott megrendülést, mert Goethe szárnyaló gondolatainak, magas- röptű eszméinek megismerése helyett halálosan fárasztó nyelvtani példázatokon rágódtunk. Derék tanárunk ritkán írhatott noteszébe jelest (álmában sem sejthette, hogy szőrszálhasogató módszerével megutáltatott velünk minden német klasszikust, a kristályszellemű Goethetől kezdve a mélabús Lenauig, akárcsak kollégája a magyar óráin Buda halálával és Zalán futásával Aranyt és Vörösmartyt). Nos igen, a metódus, klasszikusok sírásója! Fennkölt gondolatok, világot formáló nemes eszményeik dicsérete helyett ragok, helyhatározók, névmások, ütem és rím, jambus, alexandrinus, hexameter és blankvers! Talán bennem is végleg vagy sokáig megmaradt volna a viszolygás, ha egy téli estén nem vetődöm be a színházba, és hatvanhét fillérért megváltott állóhelyemen nem nézem meg bécsi vendégművészek előadásában a Don Carlost. Az előadás első felvonása még untatott, fárasztó volt a sok szereplő tirádáiból kihámozni a mesét, a tragédia történetét, amire mint minden néző, én is szomjaztam; fárasztóit a második felvonás is, ám egyszerre — már jóval túl az éjfélig elnyúló előadás felén — hirtelen fényleni, csillogni kezdett az unalmat árasztó, álmosító versmondás, és váratlanul, mintha a fejem felett beborult, felhős égen rés hasadt volna, világosság árasztott el körülöttem és bennem mindent. Először estem akkor a színpad bűvöletébe, először éreztem merj valamit az igazi nagy színháznak abból a varázslatából, amely eltünteti a kulisszát, és néhány percre — vagy felejthetetlen pillanatokra — holt szavakat életre támaszt. Odafenn a színpadon a Posa márkit és a Fülöp királyt alakító két színész nem áll többé deszkákon, festett díszletek közt, hanem egy királyi palota hideg pompában tündöklő termében, dúsarany keretekbe foglalt Velasquez-képek, velencei tükrök és csillárok alatt, s a köztük folyó szópárbaj nem volt többé csüggesztő unalom, ásító üresség, hanem csupa villogás és szikrázás. Egyszerre minden szó és jelző, minden hasonlat értelmet és jelentőséget kapott. A játék nem volt többé játék, hanem valóság, az életnek egy darabja, amely az enyém lett, hogy titkaiba bepillantottam és megértettem. Valahol hallottam már ezt az emberséget áhitó, gondolatszabadságot kérlelő szöveget — Posa márki szavait —, villant fel bennem a felismerés. Nem érteném, ha nem élne rejtetten az agyam tekervényeiben, a sejtek hálójában fogolyként, megbilincselve, s most a játék varázslata kifejti sötét burkából, és felszínre hozza. Mialatt odafenn a színpadon pergett a tragédia, a rivalda lámpáinak fényében, a színen égő gyertyák imbolygó villódzásában apámat láttam ülni barna bársonyhuzattal bevont, mély öblű, kopott karosszékében, s ahogy az elmaradhatatlan ötkrajcáros Kuba-szivarjával vastagon telefüstölte a szobát, Posa márki nevében most ő kérlelte a zsarnokot: „Üjjáteremtődik a föld keze egyetlen tollvonásával. Adja meg a gondolat szabadságát!“ Mint akinek italába valami szert kevernek, napsütötte lankákon, forrás öntözte horhosokban szedett füvek részegítő, mámort adó párlatát — úgy tett velem a színpad varázslatot. Felemelt, vitt és elragadott. Talpam alól eltüntette a földet, az ég felé sodort, a csillagok közé, mint ahogy a költő versében az Ür ragadja el prófétáját. Először pillantottam bele valami rejtelmesbe és előttem eddig megfoghatatlanba: a költői lélek világába, amely merőben más, mint a köznapi világ, de benne van a köznap és az ünnep is, benne van a valóság és az álom, az ég és a föld, a csillagos mindenség, a gyötrődő és vágyódó emberi szív minden bánatával és örömével. „Tekintsen körül a csodás természetben. A szabadság éltet mindent — a mily gazdaggá teszi a szabadság!“ így zengett a színpadon tovább Schiller tragikus himnusza a humánumról, a szabadságról, az eltéphetetlen önfeláldozó barátságról, a gondolat örök igazáról. Talán akkor támadt bennem először a sejtés, milyen elvetélt, meddő éveket morzsolt le az apám a kisváros fullasztó porában, és mennyi közönnyel, értetlenséggel kellett találkoznia, hogy feladott minden harcot. Ezért menekült az álmok és ábrándok világába, melyben a költő szavától feltámad, örök életre ébred a szabad gondolat, a szépség, a humánum vérpadra küldött, gyilkos golyótól halálra sebezett hirdetője. Talán ez volt az az óra, amely megjelölt engem is, és arra az útra terelt, amelyről azóta nem térhettem le többé. Kenyér Anyám alig hallhatóan rövid fohászt mondott, valahányszor a frissen sült kenyeret megszegte. Tőle tanultam, ha ügyetlen kézzel egy darab kenyeret elejtek, fel kell emelnem és meg kell csókolnom, mert Isten adománya
