Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből
Egri Viktor emlékek könyvéből Ébredés Kevés emlékem maradt a házból, ahol az első sírás keserűségét, az első nevetés édességét megismertem, s ez a kevés is összemosódik mindazzal, amit a megszépítő képzelet ad hozzá a múló évekkel. Elvész benne a gond és fájdalom java, elvész a veszteség és halál is, mert az élet rendje, hogy minden nap enyhítsen valamit a bánaton, könnyítsen a terhek súlyán, különben elviselhetetlenné válnának az évek. A földszintes ház rozsdavörös kapuja felett egy vasból kovácsolt agancsos ugrott ki merészen a falból, s nekem mindig úgy rémlett, azért bámul rám olyan tágra szakadt, riadt szemekkel, mert tomporával beleragadt a téglákba, és az üldöző falka elől nem menekülhet tovább. Erről a rőtszínű, büszkén felvetett fejű agancsosról nevezték a házat Szarvasudvarnak. Valamikor régen, talán még a múlt század elején, a város bástyáin kívül épült a ház, és egyik vadászatkedvelő gazdája rakatta a kapu fölé az agancsost. Később, az ország iparosítása idején, a kúria szomszédságában cukorgyár épült, a Szarvasudvar hátsó traktusán pedig — az egykori istállók és magtárak helyén — és végig a jobb oldalán egy malátagyár árpatisztítója és erjesztőpincéje kapott helyet. A kétemeletes aszaló már összeépült a frontjával utcára néző lakóházzal. Születésem idején ez az udvar és a hozzá tartozó malátagyár inkább a bankok tulajdona volt, mint az apámé. Nem a könnyelmű gazdálkodás vagy a hozzáértés hiánya ütötte ki apám kezéből ezt a szép vagyont, hanem valami merőhen más, amit én csak évekkel később értettem meg, amikor a Szarvasudvar már csak emlékeimben élt gyermekkorom első kalandos játékainak, zsenge kedvteléseinek színtereként. A könyvvel is itt kötöttem az első barátságot. Télidőben, ha korán esteledett, gyakran megesett, hogy apám beszólított az ebédlőbe Akkoriban kinőttem már a Grimm- és Hauff- mesék, Andersen és Benedek Elek regevilágából, s úgy látta jónak, hogy derekasságra vezérlő olvasmányok, kalandos Winnetouk melle tartalmasabb „kosztot“ is adjon. Azt hiszem, Gustav Freytag Soil und Habén című sok erkölcsi tanulságot nyújtó regényével kezdte pallérozni az eszemet és német nyelvtudásomat. Felolvasásait hosszas magyarázatokkal fűszerezte, s ezekbe nem ő fáradt bele, hanem én, a hallgatója. , A lelki épülést és szellemi gyarapodást szolgáló többi olvasmány emléke elmosódik emlékezetemben, csak a Don Oarlos maradt meg elevenen. Apám rendületlenül deklamálta Schiller romantikus hevülettel papírra vetett, nehézveretű sorait, közban jobbját figyelmeztetően hol emelte, hol lágy lejtéssel süllyesztette, mint egy láthatatlan zenekart dirigáló karmester, de hiába fogta suttogóra a hangját vagy dörgött vele, ahogy a szöveg megkívánta, az agyam tompa maradt, semmit sem fogadott be, egyetlen gondolat sem rögződött emlékezetembe. Ma tudom, hogy a maga gyönyörűségére olvasta fel a szomorújátékot, megmámo- rosodva a gondolatok és szavak szépségétől. Engem a várt varázs helyett oly fáradtság fogott el, hogy majd leszédültem a székről, és bizonyára az vetett véget ennek a szokatlan iskolázásnak, hogy ott helyben elnyomott az álom. Esztendőkkel később — már Pozsonyban deákoskodva — tanárunk Goethe Egmontját olvastatta fel velünk a német órákon. Rám Klärchennek, Egmont szerelmesének a szerepét osztotta. Én valahogy megbarátkoztam az érzelmes dalokkal tarkított szöveggel, de a váraljai és a Széplak utcai német fiúk, a pressburgerek száján csáléra sikerült minden mondat, paródiává züllött a tragédia, az pedig, aki valahol a csallóközi rónákon pillantotta meg a napvilágot, egyenesen kerékbe törte Goethe nyelvezetét. Abban egyek voltunk mind, hogy szörnyen untuk és a pokolba kívántuk ezeket a nyelvtani bogarászással végződő német órákat, amelyeken jellegtelen árnyalakká fakult a zsarnok spanyol uralkodó és a német- alföldi helytartó, Álba herceg ellen lázadó Egmont. A brüsszeli polgárok felháborodását, forrongó hangját is elnyomta az unalmas elemzés, és sem a vésztörvényszék ítélete, sem