Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Lengyel József: Álmatlan éjjelek
nagyok, közeliek. És közelről látja az erőteljes rövid ujjú fehér kezet, mely a behe- mót Íróasztal baloldaláról felvesz egy gépírásos papírlapot; nem keresi, oda van készítve. Leveszi róla a szemét. — Mért mondta — és olvasni kezd, süketen, tompán, mintha, gépbe diktálna: — „Nem is volt könnyű e felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg e végrehajtás terve alakot öltött.“ Mikor mondtam én ilyet? He?! Mit göngyölített maga? — Újra rámereszti a szemét. — Mi az, hogy végrehajtás terve? Én mondtam valaha ilyet? — és úgy dobja el a papírt, hogy az laposan továbbcsúszik a roppant íróasztalon, le a padlóra. És ö lehajol, felemeli, visszateszi az íróasztal szélére. És felegyenesedik, és szinte vigyázzban állva vár. „Nem, ez nem volt, én nem hajoltam le.“ — Ide figyeljen — folytatta a Gazda hangja, akit már nem lát. És minden szaván érződik már, hogy most ebben a pillanatban sorolják az ügyetlen és buta tanítványok közé, akik fecsegnek, feleslegesen. És azóta már sohse több, mint a legigyekvőbb és legostobább kis Bólogató János. Kutya, akinek a gazda' azt parancsolta: „Ugasd meg“, és ö úgy teljesítette a parancsot, hogy harap és letépi a nadrágot. És ezért megverik... Most magyarázza és vallja be? Micsoda fojtogató sötét éjszaka, hosszú, ködös. Nem tud aludni, keveset eszik, és mégis hízik. Beteg, és él. A Gazda valóban nem mondott effélét soha. Milyen könnyen megszabadult a kis mitugrász embertől, mikor az már túl sokat fényképeztette magát a társaságában. Szó nélkül, per nélkül. És végül olyat választott őrzőjéül, akit kézben tartott, akinek eltitkolt ügyei biztos letétben voltak, egy páncélszekrény mélyén leselkedtek. „Csak a megbízhatatlanok megbízhatók. Pompás! De ilyet se mondott. Pesti dolog ez — egy jő bemondásért mindent kockáztatni. Más, igen más az államférfiúi bölcsesség. És sohase kellett saját tekintélyét latba vetni.. „Latba vetni? Odadobni!“ ... „így volt ez?" „Volt ez?“ És most eljöttek az álmatlan éjszakák, az igazából álmatlan éjjelek, egymás után. Nem a lelkiismeretfurdalás kitalált érzései, a jóvátehetetlen gyatraság, a sikertelenség gyötrelmei. És ehhez: citromos víz az asztalkán, a fiókban jő orvosság, és senki egy ujjal se illeti, ha akar, sétálni mehet, levelet ír, és ha válaszolnak, megkapja a választ. Senki se nyúl hozzá, legfeljebb az orvos, ha nagy ritkán hívatja. Mintha mindenki undorból tartaná magát távol a testétől. Ilyen bosszúállást emberész nem tud kitalálni. Hol vétette el az életét? Ahol okos volt, vagy ahol ostoba. Mindegy? Azért nem mindegy... Voltam bátor is, ezt még ismerik. A bíróság előtt áll, és bírái gyávaságra számítanak. ...Nehéz idő? Élete legszebb ideje. Soha még oly szabad nem volt, mint mikor bátran állt bírái előtt. A belső szabadság percei a veszély percei, melyek évekig adtak ;erőt. Ez és a börtönévek emléke. Akkor becsülhette magát, nyugodt és bátor volt, mint soha életében. „És ez most már mind semmi?“ Erős lélekkel szabadult, tisztán, becsületesen. Igen. És odakint meglátott, megtudott mindent. Az özvegynek, aki ezt a mindent elmondta, őszintén felelt: „Ha mi uralomra jutunk, nálunk otthon ilyen soha se történhet.“ Ez odakint volt. Aztán egy másik özvegynek már ezt mondta: „Nem azt mondom, hogy a cél szentesíti az eszközt, asszonyom. Hanem, hogy jő a cél, és jó az eszköz. Mást nem tehettünk, és nem mondhatom: sajnos. Bár, persze, megértem...“ De még ez is őszinte volt. Aztán már nem a cél volt minden. „Én: »szentesített eszköz«, ehhez igazodott a cél..
