Irodalmi Szemle, 1966
1966/2 - Lengyel József: Álmatlan éjjelek
Hiába akar a boldog napokra emlékezni, a hősvoltára, merthiszen tudja: a gyávaság, a gálád-kényszerü-önként-vállalt szerep letörölte élete mágneses szalagáról a hősi kort — és hiába akar a szépre gondolni; nyugtalanság rossz hallhatatlanságában él, nincs semmije. Csak a semmi van. Beveheti az orvosságot, és akkor elalszik. De fekete telefonzsinór fojtogatja ilyenkor a torkát... Inkább ébren marad, és akkor legalább ez nincs ... Álmatlan, zavartalan, orvossággal biztosított, orvosolhatatlanul hosszú ködös éjszakák. Ezeregy már elmúlt, még ezeregy jön. Kétezerkét éjszaka. Háromezerhárom. És senki se tud itt mesét mondani nagyságról, becsületről, jóságról, igazról és igazságról. Egy percre, legfeljebb. A telefondrótról álmodjon? Ahogy az, mint élősdi lián, mint iszalag, fonódik a nyakára, és egy puhává vált gumó a vége... feketén tapad a füléhez a telefon. Aludjon és álmodjon, lássa, hallja tönkretett éjszakáit, lássa elgyávított nappalait, félelmeit és bitanggá gyávult vakmerőségét... ... Hiszen most ezt kívánja vissza ... Titka nem a’ halott emberek, hanem a leg privátabb szégyenei A papírlap, melyért talán lehajolt, és a nagy íróasztal legszélére visszatett... Valahol, még mélyebben és nagyon régen egy asztal sarkán serpenyőben serceg a rántotta, és kihűl... A papírlap: a serpenyő: az öreg ... A karlsteini vár, meredek hegyen. Alatta köveken harsog a folyó. A bukott Tanács- köztársaság emberei és feleségek és mindenfélék. Éhesek, idegesek, gyanakvók. így nem lehet élni, valami tevékenység kell. Ezért lett a gazdasági ügyek vezetője, és, persze, mert ő tudott csak rendesen németül. És, persze, mert elég ügyes volt, hogy a zárlaton át postát küldjön és kapjon. Ezért. Nem volt irigylésreméltó feladat... „De mért csináltam magamból pincért? Laikájt?“ A kabátjába segítettem, kinyitottam előtte az ajtót. Fekszik mozdulatlanul. Háta, válla, izmai érzik a kabátfelsegítés minden részletét. Keze a télikabátot fogja ... Mennyit kellett beszélni, míg megszerezte azt a három tojást. A falu ellenséges volt, háborútól kizsarolt, híresztelésektől megrémített... Aznap talán az egész faluban nem volt csak ez a három tojás... A borbély nehezebben adta őket, mint a frissen jött postát, melyet jó pénzért közvetített. Titokban hozta ezt is, persze óvatosan. Mit csináljon vele? A borbély csodálkozott, hogy nem ott itta ki, azonnal, a műhelyében. De nem, áthozta. Most mit csináljon? Három tojás három tucat embernek? Akik reggelire műteát kaptak szaharinnal, kenyér nélkül, és ebédre híg, szürke gerst- lilevest. És e zsír is csak annyi, hogy meg se érzik... Megszerezte a kis zsírt, éppen csak annyit, amennyi három tojáshoz elég. Rántottát csinál, kis spirituszfőzőn (a főzőt is ő hajtotta fel) maga csinálja, senkire se bízza. A kiskamrájában, az öreg szobájával átellenben. Gyorsan viszi a serpenyőt, még sistereg, mikor beér vele. Az öreg, a reggeli postát olvassa, egy újságot. — Hoztam egy kis rántottát. — Még mindig sistereg. Játókos-pincéres lendülettel teszi az asztalra. — Tegye le. — Fel se néz az újságból... És hagyja, hogy kihűljön. Mintha nem is lenne csodálatos, hogy itt most rántottát kap? Vagy mintha ez járna neki? És az is, hogy ő kiszolgálja? Hagyta hűlni, rá se nézett. „Aztán megette, persze. És lenézett, persze.“ „Miért pincérkedtem?“ „Nem, akkor is azt tettem, ami jár egy vezérnek.“ Letörölt magnószalag, elégett film ez mind. Hacsak ezt is valaki le nem jegyezte... Mindenki meghalt már, aki tudja... De emlékezni is gyűlöletes. Hiszen egyszer azt mondta az öregről, hogy már elejétől fogva gyanúsnak tartotta... sőt tudta. „Miért pincérkedtem?“ „A papírért lehajoltam? ... Talán nem...“ „Ez se volt? ... Volt... a serpenyő sistergett és kihűlt.“ Egy páncélszekrény mélyén vár, leselkedik egy kis cédula. A betoldás. A sajátkezű: ........A népbiztosságot én április közepén átadtam, s attól kezdve mint a II.
