Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (I.)

és korszakok maguknak szabnak erkölcsöt. Tegnap is, ma is. Öreg rabbi okossága mondja: „... mert a reggel az reggel, az este az este“. Jó lenne már tudnunk nekünk is, hogy a napnak melyik szakát éljük? Hol tartunk népek és nemzetek egymáshoz való viszonyában? Az anonimitás helyett jó lenne már a bizonyosság. Felemelő lenne olyan történelmet írni végre, amiért holnap nem kell szégyenkeznünk: tetteinket nem kell „revideálnunk“, nem kell utólag felülvizsgálnunk, és másként magyaráznunk. Emberöltők görcseit oldaná, lia sem magunk, sem mások nevében nem kellene pirulnunk, miközben átlépünk egy országhatárt.

Jugoszláviába utazom. Reszketősen öreg az éjszaka, hűvös. A várakozás pillanataiban minden mozdulatlan: az állomás, a gőzölgő mozdonyok, a piros jelzőlámpák. Az emberek is mozdulatlanok. Párát lehelnek, száll a füst széles karimájú kalapjuk alól.

A messziségből délibábot sző a képzelet. Előttem riogva rohan egy kép: fejjel lefelé lógó emberek ... Alaktalanok. Alaktalanok a házak, az utcák, az autók, a fák, a hegyek is. Minden. Ismeretlen, alaktalan az ország is, ahova megyek.

Olykor a közel is messze van. Jugoszlávia alig félnapi vonatjárás, szomszédságnak is közeli. Másfél évtizedig mégis messze volt. Elérhetetlenül messze. Emlékek sem támadnak, s ha igen, azok is rosszak. Hazug a képzelgés is, vagy nevetni való naiv. Gyerekes.

Ködös hajnal. Bolond az, aki ilyenkor délibábra gondol.

Fél év alatt kétszer láttam az Adriát. Először télen, másodszor nyár derekán. Bejártam tucatnyi várost: vonatoztam, autóztam, hajóztam. Megfigyelhettem százféle emberarcot. Szabhattam útirányt, választhattam beszédtémát.

Naiv borjúcsodálkozás ez: egy soha nem látott országban feltűnik a dolgok és az élet természetessége. Mégis ezt regisztrálom első benyomásként: a vendégfogadás, a beszéd, az érvelés, az emberi magatartás érezhető másneműsé- gét. Közvetlenségét és természetességét. Ez a légkör előbb visszafelé hat: kiábrándít önmagámból. Nevetségessé válik felületes tájékozottságom, semmissé teszi hebehurgya elképzeléseimet. Valami fokozatosan lekopik rólam, észrevétlenül, mintha port fújna rólam a szél.

Ez a légkör leegyszerűsíti a dolgokat önmagukra, önmaguk eredeti formájára. A szemlélődést és az ítészkedést itt a személyes névmások hangtalan monológjával kell kezdeni: én, te, ő, mi... És ismételni, hogy jól bevésődjenek a magán- és mássalhangzók. A szavak sorrendjén lehet változtatni, a jugoszláv élet alaprajza azonban így is ugyanaz marad: a társadalmi cselekvés, a gondolkodás, a politika itt a történelem és az ember természetrajzára épít. Alapul veszi azt, és igazodik hozzá.

Szabadka, határállomás. A vámvizsgálat rövid és nagyvonalú. Előzékenyek a határőrtisztek is. Tekintetükben nem érezni a „gyanút“. Egy kicsit még bánt is, hogy külországban az utas ennyire jelentéktelen üggyé zsugorodott. Kezelése adminisztratív ügy. Utazó, élő áru, aki, ha kérdezik, válaszol, s ha szükség van rá, papírjait is meg tudja mutatni.

A határon innen is változik a táj. Tanyák, fukarul telepített kisvárosok, dombok hátára fésült szőlők s akácboglyok nyújtóznak dél felé. Ősz van, november vége, sárgára érett a föld színe. Tengeritáblák, kicsiny szeletek és ormótlan darabok: kórórakások, vágatlan földek egymás mellett és egymás után végeláthatatlanul. Itt-ott már barázdát hasított az eke, az őszi vetés zöldjét inkább képzelem, mint látom. Két szín uralja a nagy mezőséget: a sárga, az érett növény százárnyalatú cipósárgája és a föld feketéje. Bácska fekete földje a megszelt kenyeret idézi: mesebeli jó föld, jó kenyér, ígéret földje.