Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (I.)
A vonat zakatolása erős, mégis a tengeritenger mozduló, verődő leveleinek zörgését hallom inkább. Bácska: kenyérszagú föld. Szabadka után mihamar megtelik az addig félüres vonat. Nyelvzavar. A folyosón és kupék ülésein szünet nélküli zsongás. Magyar, szerb, horvát, német és még ki tudja, hányféle nyelv kincse keveredik egybe. Szemnek, fülnek rögtön feltűnik a különbség: szenvedélyesebben utazó nép ez a mienknél. Beszédesebb, hangosabb, izgágább. Nem hajolnak közel egymáshoz, messziről mondják a szót. Barátok, családtagok szólongatják egymást a kocsi különböző részeiből. Ember hátán ember, lélegzetállító zsúfoltság, szavak fogózása és kínlódása... Balra tőlem szabadkai magyar színész, szemben egy német mérnök szorong, a második szomszédom szerb szépség, aki filmújdonságok iránt érdeklődik lankadatlan szenvedéllyel... Üjkori Noé-bárkája ez a vonat, a civilizáció bosszúja. A hazaiak számára ruhát tépő mérgelődés az ilyen utazás, hétköznap. Nekem nagyszerű belépő egy országba: vonzó, ingerítő sokszínűség. Táj és ember. E két szóba fogható a benyomások lényege. Ezzel kezdődött, ez kísért végig az országon, ez maradt meg bennem a legmélyebben. Sehol, egyetlen országban sem éreztem ennyire táj és ember együvé tartozását, egymásrautaltságát, természet- és emberarc hasonlóságát, mint itt. A mi családunkban, közeli és távoli rokonságunkban nagyapámmal kezdődött a történelem. Az öröklődő emlékezet szerint először „ő volt el otthonról“, először „ő járta meg a világot“, háborúban, katonaként. Nagyapám hozta országok és városok hírét, katonatörténeteit telenként ismételte hirtelen haláláig. Komák, sógorok, ivópajtások hallgatták egy életen át: hallgatták, majd ők is mondták, és meghaltak. Pipáikat, boroshordóikat megette a szú; csontjaik alatt is meghűlt már a föld. Elmúltak. Csak az emlékezetüket örököltük, a katonahistóriákat: a katonatörténelmet és a katonaföldrajzot. Bosznia- Hercegovinát, Galíciát, a Piavét, Ferenc Ferdinándot, a császári famíliát sirató szomorúságot, Szarajevót... Az emlékezet öröklődik. Apám is katona volt, ő is bakaruhában tanulta a világföldrajzot. Erdély, Délvidék, Ukrajna, a Don, a Maros, Kolozsvár, Üjvidék, Voronyezs, Kolomea és vissza. Apám emlékezetét is örököltem, ismerem történeteit, még a tábori lapok számaira is emlékszem harminckilencből és negyven- kettőből. Hány elődöm emlékezete verődött belém? Grófok ivadékai pontosan ismerik őseik életrajzát. Nemzedékekre visszamenően el tudták sorolni a családfa szerteágazását. Hadvezéreket, államférfiakat, nemzet- és vagyongyarapítókat sorolt fel egy-egy családi krónika. Udvari festő jött a házhoz, gyerekarcokat, menyasszonyokat, várurakat, büszke nagyasszonyokat örökített vászonjára. Még a mindenkori udvari bolond képe is a falra került. A családfa büszkesége volt. Büszkeség és igazolás az utókor számára. A rangos családnak külön történelme volt, amelyet tudnia, ismernie kellett kicsinek és nagynak. Családtagnak és családhoz közelállónak. A béres jobban ismerte urának elődjeit, mint saját őseit. Rangos családfa; dicső múlt, büszkélkedő történelemtudat. Milyen elődök emlékezete verődött belém? Galíciáról és Boszniáról úgy szóltunk évek hosszat, mint a kertekalji kaszálóról. Ferenc Ferdinánd és Horthy István kis híján a családi imakönyv utolsó lapjára került a „születtek“ és „megholtak“ jegyzékéhez. Katonaföldrajz, katonatörténelem. Az is a baka szemével alulról nézve, alulról fölfelé, mint a piramisokra tekint az élő. Ezt is örököltem, e nézést, az alulról fölfelé nézést: piramisokra, rangos családfapiramisokra bámult apám, nagyapám, s valameny- nyi ősöm... Torzó emberi tartás: görbe nyakak, kancsal szemek, beszámíthatatlan agytekervények. így születtek, így nemzettek utódokat, megdőlve, elferdülve, mint a vihar nyomta fák ...
