Irodalmi Szemle, 1966
1966/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Csehszlovákiai magyar költészet
figyelő 1966. október 25-én a Szlovákiai írók Szövetségének választmánya megtárgyalta az év irodalmi termését. Lapunk Fonod Zoltán (próza) és Koncsol László (költészet) évvégi beszámolóját közli a hazai magyar irodalom legújabb müveiről. Koncsol László Csehszlovákiai magyar költészet Az elmúlt időszakban hat csehszlovákiai magyar költő verseskönyve jelent meg. Ezek között csak egy akad (Simkó Margité), amely mellé nem állíthatjuk oda eredménnyel az irodalmi mércét, kettő viszont felfigyeltető eredményeket hozott. Moyzes Ilona kései belépőjét érzésünk szerint újabb kötet is követheti. Csontos Vilmos talán végérvényesen a líra felé fordult, Tóth Elemér pedig második könyvében megerősítette az előző kötetben már kiépített új pozíciókat. Bábi Tibor a felelősség költője. Könyvében (Könny a mikroszkóp alatt) makacsul térnek vissza a múlt, a jelen és a jövő víziói; de főként a múlt izgatja; ez dolgozik benne, mint betegben a láz. Bábi mindent el akar mondani a világról, elsősorban a mi kisebbségi sorsunkról, amely lényegében Közép-Európa sorsa is. Mindent, valamennyi dimenziójában. Bábi költészetét változatlanul a gondolat mozgatja, a dialektikusán elemző ész és a kritikai szellem. Verseiben nincs attrakció, nincs káp- rázat. Nagy foltokkal, fekete-fehér felületekkel dolgozik. Stílusa, mint a fametszeteké. Verseinek mélyén az epikus rendszerező agya is dolgozik, ciklusaiba egy regényre való történelmi anyagot dolgozott bele. Nyelve puritán, a természettudományos, filozófiai és költői nyelv szintézise, s valami bibliai pátosz is lobog benne. A világ, amit itt elénk vetít, már-már a víziók, a próféciák világa. Verseinek fő eleme a kép, amely a gondolat tiszta, plasztikus kifejezését szolgálja. Hosszú verssorait csak helyenként ugrasztja meg az indulat. Bábi a történelem tragédiáit saját személyében is éli, feloldódik a történelemben, népek és nemzetek sorsában. Tiszta, becsületes művész, akinek a társadalmi felelősség mindennél fontosabb. Nyíltan beszél; ő a nemzetiségi magyar közérzet költője. „Valami roppant állat / fogai közt vergődöm“ — írja, s ebben a groteszk képben sűrítve van a félelem, az ember kicsiny volta, minden, amit már előző két könyvében is kifejezett. A magány, az idegenség, a riasztó csend atmoszférája, a halál, a bomlás, az eltávozott emberek és elveszett dolgok nyomán támadt űr fájdalma: egyre inkább ezekre az érzésekre szűkül Bábi lírája. De kiássa ennek a sötét közérzetnek a gyökereit is: „Híd sose voltam, eleve így születtem már: / felrobbantott és csonka híd- pillérnek; elődöm, s ősöm nincs, / senkit, semmit nem folytatok és nem lesz folytatásom. Állok a mélyben, s egyre távolodnak tőlem / az ölelésre vágyó partok.. A képnek folytatása is van, tanulsága: „Vádolok, kiáltok némán, mint a csonka hídpillérek: nincs egyetlen egyértelmű, igazán békére teremtett emberi mű, s ha van, felrobbantják, akár a megadó, türelmes hidakat". A múlt: „gyilkos, nemzeteket pusztító indulatok;“ a sírok: „az élőket egymásnak bőszító mítosz és legenda." Nincs és nincs megnyugvás ezen a tájon: harc dúl a föld alatt, a vérző föld színén...“ A forradalmi nemzedék tragédiája: „A forradalommal indultam el, s ami leomlott, / minden reám omlott, ami megépült, engem temet. / Vérengző, súlyos lánctalpával álmaimra tört / és csontjaimra gázolt / az eleven valóság.“ Bábit az ember izgatja, önmaga, de önmagából is legfőképpen az, hol a helye ebben a bonyolult világban, hol a helye a dolgok, események, áramlatok, folyamatok, természeti és társadalmi törvények egymásra torlódó rétegei között. Érzi az iszonyatos nyomást, amely az emberre nehezedik, s keresi, hol a feloldás, a megváltás. A félretolt forradalmárok napja a tavasz lesz: „a szellem erejével törjük át I a rög
