Irodalmi Szemle, 1966

1966/10 - FIGYELŐ - Koncsol László: Csehszlovákiai magyar költészet

fekete páncélját, / ... mi vagyunk... az eltemetett, mégis / megölhetetlen gondolat A másik megoldást a szépség adja: „Csak azt nem értem, 1 miért rak össze újra, s e mélységből és f őrt elemből / miképpen tör föl tudatomba / valami megnevezhetetlen, ami nem tudás, nem is / bölcsesség, csak boldog döbbenet, vagy sejtelem, J hogy él, van valami véghetetlen tisztaság — a szépség / álma, valósága, mely át- lényegít minden dolgot... Az elvadult magány / és világomlás borzalmából az ó kapuján térek be az / embernek való világba.“

El lehetne tűnődni, hol ennek a költészetnek a helye az irányok rendszerében, mennyiben líra, mennyiben filozófia, hol, melyik fokozaton oldja lírává a filozófiát. Ez azonban alaposabb elemzés útján dönthető csak el, s amit itt elérhettünk, az annyi, hogy nagy vonalaiban megpróbáltuk felvázolni egy nagyszabású, a maga nemében szuggesztív lírai szintézis körvonalait, és felhívjuk rá az irodalmi közvélemény figyelmét.

Csontos Vilmos harmadik könyve, az Oj szerelem sok szép élményt és sok meglepetést hozott. Az idős parasztköltő azon túl, hogy verseiben tovább deklarálja osztályához való hűségét, megtalálta az utat önmagához is, és szebbnél szebb lírai versekkel lepi meg az olvasókat. Érdekes, hogy bár falusi ember, nem valami robusztus egyéniség, inkább az elégikus, őszies hangulatokat kedvelő, érzékeny alkat. Egyre többet foglalkoztatja az elmúlás gondolata, s ő, aki fiatal korában a megfáradt falusi emberek költője volt, most különös módon fiatalnak érzi magát, kihívón dacol, versenyre kel az if jakkal. Fő témája: „S nem fog rajtam öregség, vénség ..." S a félelem: „Csak el ne tépjék / A szálat, ami ideköt engem.. Vagyis személyes érzés egyfelől, éber közösségi tudat másfelől. Legizgalmasabbak (irodalmi szempontból) mégis azok a versei, ahol önmagáról vall „ötven után, hatvan előtt“ ... A Nyár, ahol ilyen telt, csillogó, erőteljes sorokkal lep meg: „Csillantja arcom gyöngyök csillagát, / S a fény selymében megtörülközöm!“ Vagy: „Fürge kis ürge oson a mezsgyén..." Nyelve általában érdekes: sajátosan ötvöződik benne a kissé iskolázatlan darabosság a legfinomabb, leganyagtalanabb nyelvi és zenei elemekkel. A falusi élet, a paraszti munka eszközei veszik őt körül, érzéseit, gondolatait sokszor pont a tárgyak látványa szabadítja fel: „Mint a nyomait rajzoló kerék, / Amely hordozza önnön tengelyét...“ Ha legszemélyesebb érzéseiről ír, akkor is az egyszerű emberek belső életéről lebbenti fel a fátylat: a szemükben lobogó „szomorú tüzet“, az „örök hűséget" a munkában való „csendes elégést", a reggeli búcsút és az esti megtéréseket látjuk. A hű társnak így vall: „Az együtt égés több mint szerelem“. Csontos nem a végletek embere. Látja ugyan a távoli, ellentétes pontokat, közöttük él, feszítik is, hívják is, de megmarad a végleteket összekötő, egymást metsző vonalak találkozási pontján. Sorsa az egyszerű emberé. Egy kicsit mindig kitaszított. Itt is, ott is idegen. Szemérmes lélek, főleg bánatában az, de ami mégis kijajdul belőle, az sok megrendítő érzést, indulatot sejtet. Az örömöt nem titkolja, újra meg újra kicsap belőle. Legszebb lírai verseiben (Himes tojások, Olyan a táj, Alkonyaikor), ifjúkori emlékeiről, nyárról, alkonyokról beszél a megtalált béke bölcs, derűs nyugalmával, olyan sallangtalan, súlytalan, lebegő sorokban, hogy odaállíthatjuk őket a magyar autodidakta parasztköltők legszebb versei mellé.

Monoszlóy Dezső Csók című, negyedik verseskönyvében a gyermekjátékokban elindult folyamat teljesedett ki. Monoszlóy olyan költő, aki csak költő akar lenni, s ezért az eredményt is ebből a szempontból kell értékelnünk. A Csók verseit az élmény szakította ki belőle. Nem az élvonatkoztató intellektus, hanem az eleven belső élmény, s ennek lecsapódása ez a színes, nyugtailansággal és szertelenséggel éli kötet. Azt mondtuk, hogy Monoszlóy csak költő akar lenni. Aki viszont költő, az a maga világából lírát teremt. Monoszlóy ennek az élménynek azt is köszönheti, hogy felszabadította benne a világot, amit eddig gondosan takargatott, vagy csak igen áttételesen mutatott .meg magából. Monoszlóyban is, mint a másik póluson Bábiban, a következetességet, az önmagához való hűséget kell becsülni. Őt csak az „én“ érdekli, önmagát járja körül, s a világból csak annyit mutat meg, amennyiben az „én“ érintkezik vele. Szándékaiban már eddig is sok mindent meghirdetett, de előző köteteiben sok volt még a konstrukció, a hideg, traverzszerű csillogás. A vers legelemibb építőanyaga a képötlet, amely egy álomszerű hangulati közegben feloldódik, vagy szuggesztivitá- sával a lelki tartalom kifejezését szolgálja. Amellett rendkívül nagy szerephez jutnak nála a zenei elemek. Itt-ott még felkísért benne a konstrukció, főként a címadó