Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Egri Viktor: Budapesti színházi esték
Budapesti színházi esték A Madách-centenárium alkalmából bemutatott Tragédia október óta változatlanul az érdeklődés homlokterében áll. Iskolák diákjai, üzemek dolgozói, vidékiek és külföldiek hetente kétszer-háromszor is zsúfolásig megtöltik a Nemzeti Színház nézőterét, és a viták nem ülnek el, vajon az a radikálisan új felfogás, ahogy az együttes Major Tamás vezetésével színre hozza a Tragédiát, valóban a legeszményiebben tolmácsolja-e a mű gondolati tartalmát és gazdag érzésvilágát? A Fausthoz, Shakespeare nagy drámáihoz, az antik trogédiákhoz hasonlóan Az ember tragédiája is erős próbaköve a rendezésnek; a mű maga szilárd hegyóriásként változatlan és megmásíthatatlan, de értelmezésének lehetőségei korlátlanok. A két világháború közti esztendőkben láthattuk impresszionizmussal kevert naturalista-realista színpadon, mint látványos történelmi revüt, amelyben elveszett a mű gondolati-eszmei szépsége, filozófiai mélysége. A négy esztendővel ezelőtti felújítás szakított az eddigi patetikus játékstílussal, erősen csökkentette a régi rendezések látványos jellegét, és helyesen szembeszállt a személyi kultusz idejének merev felfogásával, amely pesszimisztikusnak bélyegezte a Tragédiát és évekre letiltotta a színpadról, viszont az egyes képek korszerűsítésével és történelmi átértékelésével félresiklatta, zátonyra futtatta a jószándékú kísérletet. A Tragédia legújabb színpadi értelmezésével, amely pergő képekben a gondolat nyelvére fordítja le az ember szüntelen harcát, lehet perbe szállni, de nem kétséges, hogy minden eddiginél teljesebben kapjuk a madáchi mű gondolati tartalmát: a filozófiai drámát. Major rendezésének legnagyobb erőssége, hogy lenyűgöző erővel megmutatja azt a belső harcot, amelyet Adám alakjában a tudás és a megismerés vágyától megszállott ember vív a benne viharzó luciferi ellentmondásokkal, a pályáján hol előre röpítő, hol meg szárnyalásában megkötő kételyeivel és gondolataival. Ebben az új felfogásban már nem tűnik ellentmondásos varázsigének a mű végső kicsengése: „Ember küzdj és bízva bízzál!“, hanem, ahogy Rényi Péter írja Egy új Madáchiért című tanulmányában: „felszólítás a mélyebb és következetesebb gondolkodásra, beleértve a madáchi dilemmát is meghaladó gondolkodást és cselekvést". színházi figyelő Az ifjúság, amely először ismerkedik a Tragédiával, szenvedélyesen igenli a mű új értelmezését. Az idősebbek nagy részét zavarba ejti a szín kopársága, a leegyszerűsített játékstílus, amely nem ad alkalmat megható- dásra, érzelmes szemlélődésre. Jómagam azokhoz csatlakozom, akik ezt az antiromantikus felfogást, amely érzelmi reakciók helyett mélyebben ható gondolati élményt ad és a kritikai elmélyülést elősegíti, fölébe helyezik a mű minden eddigi értelmezésének. A teljesebb szövegben oly gondolati szépségek bukkannak fel — különösen Lucifer szavaiban — amelyek a mű jó ismerői előtt is eddig rejtve maradtak; a patetikus példázgatásokról a küzdelemre terelődik a hangsúly, amely többé nem kilátástalan, hiszen az „élet célja a küzdés maga". E koncepció keretén belül vitázhatunk a túl kopárnak tűnő, túlságosan absztrahált színpadképpel, például a londoni szín idomtalan tornyával, de nem vitás, hogy ezek a leegyszerűsített díszletek harmóniában vannak a rendezői elgondolással, pergő ritmust biztosítanak az előadásnak és nem vonják el feleslegesen a néző figyelmét. A játék fénymegoldásai — bizonyára a hiányos technikai felszerelés miatt — nem kielégítőek. A Tragédia három főalakja közül Sinkovits Imre Adámja adja meg a legteljesebben azt a gondolati pluszt, amit Major rendezői elképzelése előír. Igen egyszerű és ezért a leghatásosabb eszközökkel egyformán elhitetőn testesíti meg a paradicsomi ösztönember primitívségét, mint a töprengő Kepler magányosságát vagy a széles taglejtésű robosztus forradalmárt a párizsi jelenetben. Sokoldalú, színes alakítása mellőzi a pátoszt, mégis lenyűgözően lendületes, mert értelmünkhöz apellálón modern és izgalmasan új. Kálmán György, a magyar színpad egyik legintellektuálisabb színművésze, Luciferjében helyesen 'kerüli a fondorlatos sátán, a nagyvilági csábító olcsó hatáseszközeit, s a rendezői elgondolás szerint az élet buktatóira, az ellentmondásokra utaló fanyar és nemegyszer rezignált filozófust játssza meg. Oktatgató, fölényes játékában azonban sajnálatosan elvész az a tűz, amely Adámot egyre tovább és tovább hajtja a megismerés új tájai felé. Olykori éneklő hang- le'tése is zavaró. Váradi Hédi, a Tragédia új Évája, néhány képben, mint a paradicsomi
