Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Egri Viktor: Budapesti színházi esték
és a paradicsomin kívüliekben melegen asz- szonyias és érzékletes, a prágaiban is jól hat negédes játéka, külső megjelenése dekoratív, ám egészében nem Adám igazi partnere. Az epizódisták közül különösen kiváló Gelley Kornél új felfogású, fellengősséget kerülő Péter apostola. A Tragédia új rendezéséről összegezve elmondhatom, hogy érdekesen és kockázatot vállalóan próbált új utat törni és szakítani a magyar színjátszás hagyományos formáival. Lényegesen kevesebb vitára ad alkalmat a tavalyi évad legnagyobb magyar sikere, Fejes Endre Rozsdatemetője, amely idén változatlan érdeklődés mellett folytatja sikersorozatát, és azokat igazolja, akik kezdettől fogva állítják, hogy egy kitűnő regény színpadi változata, ha nemis dráma a dramaturgia ismert értelmezésében, jó és vonzó színház lehet. A regényt megjelenése idején a Szemle hasábjain ismertettük, színpadi változata még hatásosabb és maradandóbb élményt ad a regénynél. Ifjabb Hábetier János drámájáról van benne szó lényegében, és Kazimir Károly mindvégig nagyhatású, kiváló rendezésének talán csak az az egyetlen szembetűnő gyöngéje, hogy a szülők, elsősorban az anya, Pék Mária élet- története kerül előtérbe — jórészben azért, mert Horváth Teri felülmúlhatatlan remekléssel ad életet Pék Máriának. A végtelenül korlátolt férj Szabó Gyula kiváló alakításában szinte eltörpül mellette és hiába birkózik tehetségesen Madaras József a fiú szerepével, a dráma tulajdonképpeni súlypontja eltolódik és érdektelenebb, de kitűnőbben megjátszott rész jut hatásosabban érvényre. A. dráma első részében, amely a világháború idején és az azt követő esztendőkben játszódik le, érezni, hogy Fejes nem közvetlen élmények alapján formálta anyagát, több jelenetnek irodalmias az íze, ám mennél közelebb kerülünk a mához, a fasizmus éveihez, majd az összeomláshoz és napjainkhoz, annál izzóbbá, életesebbé, igazabbá válik a színmű, nincs többé utánérzésről szó, s a kommunista Seres vitatható jelenetein kívül helyén van itt minden, Fe.es lírája is hangot kap, emberlátása találó és korfestése hiánytalanul jó, a végső képben pedig megüti azt a nagy drámai hangot, amely csak azokban a ritka, ünnepi pillanatokban cseng fel színpadjainkon, amikor ihletett, vérbeli író szól a nézőhöz. Az idei .évad eddigi legnagyobb magyar színpadi sikere Füst Milán történelmi drámája, a Negyedik Henrik király a Madách Színház előadásában. A Canossát járó IV. Henrik német-római császár ellentmondásos alakját több mint három évtizeddel ezelőtt írta meg Füst Milán, és a két világháború közti magyar színház megbocsáthatatlan bűne, hogy a szerző örökké lázadó, humanista hőse bemutatását nem vállalta és ezzel egy ígéretes nagy tehetségű drámaíró igazi kibontakozását lehetetlenné tette. A Madách Színház, amely az elmúlt évadban kamaraszínpadán az írónak négy évtizeddel ezelőtt írt Boldogtalanok című művét bemutatta, ezzel az új bemutatóval egy nagy adósságot törlesztett, és némileg enyhítette azt a közönyt, erkölcstelen anyagiasságot, amely évtizedekkel ezelőtt a magyar színházi világot jellemezte. Füst Milán történelmi drámáján érezzük, hogy Shakespearen nevelődött. Egy teljes évezred választ el bennünket Henrik életétől és Canossa járásától, mégis izig-vérig modern képet kapunk róla; — Füst megálmodta benne az örök lázongót, aki hol komédiás a trónon, hol igazi nagyságot eláruló fejedelem, a humanizmus elkötelezettje. A költő Henrikje nem következetes jellemű ember, egyszer érzelmesnek mutatja, máskor kíméletlenségig kegyetlennek, egyszer alázatosan fejet ha^tó egyszerű lélek, máskor kortársaival dacoló kevély király, akinek életeleme a lázadás. Füst a történelem ürügyén mintha önmagáról is vallana, a kételyeiről és hitéről, az érzések őszinteségéről, de azok fordítottjáról is, amikor komédiáznia kell az érzésekkel ugyanúgy, ahogy hitében meginog és komédiázik a kételyektől gyötört lélek. Kifogásolhatjuk, hogy a dráma vonala töredezett, utolsó képeiben túlságosan elnyújtottá válik, a sokat mondani akarás tehertételnek bizonyul és a mű kicsengése drámaiatlan. Szerencsére Gábor Miklós személyében a költő olyan segítőt kapott, aki felejthetetlenül rangos, mélyen átgondolt alakításával — amely Hamlet alakításával is felveszi a versenyt — ezeket a hiányosságokat részben feledtetni tudja. A nagy szerep hatástalanul darabokra töredezett volna, ha Gábor át nem izzítja magasfokú intelligenciájával párosult színészi eszközeivel, amelyek összetettségükben is egyszerűek, egyforma hitelességgel mutatják a határtalanul gőgös, kevély uralkodót, mint a jóságot, szeretetet és megértést áhító embert, a hiút és megalázottat, a számító ravaszt és az önmagát gyerekesen kiszolgáltatottat. Gábor Miklós hallatlanul árnyalt beszédtechnikája, gyönyörű magyar beszéde eltakarta a helyenként görcsössé váló nyelvezet drámai- atlanságát is. Jánosa Lajos díszletei emelni próbálják a dráma víziószerűségét, magasba nyúló falakkal mintha börtönt vonnának a mindig kitörni akaró Henrik köré, de jelzettségükben túlságosan csak díszletként hatnak, s ez a magyar színpadképeknek szinte állandósult hibája:
