Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt
nemzetekkel egyenlő jogot ígért nekünk, de ebből semmit nem tartottak és nem tartanak be — németek.“ Halljátok a hanglejtést? Beszélj vele, ha német. Ez ősszláv és össz-szláv hanglejtés, megjelenik Štúr kortársainál, a moszkvai szívbarátoknál, de Tolsztojnál és Dosztojevszkijnél is: egyszerűen: német. Ezzel mindent megmondanak. Tudom, tudom, mit akarnak mondani: hogy ez hasonlít valamiféle nagyszláv sovinizmushoz. Hát, igen. Csak nem szabad elfelejteni, hogy ez a gesztus mindig védekező jellegű volt, tehát történetileg igazságos. (Már mondtam-, hogy Štúrt csak akkor értjük meg, ha megértjük ellentmondásaiban. A legfontosabb ellentmondás talán belső alkata, szellemi és érzelmi világa és a között a konkrét történelmi helyzet között van, melybe belecsöppent. Belső alkata és műveltsége gondolkozóvá predesztinálta; a konkrét helyzet pedig arra kényszerítette, hogy publicista és politikus, filológus és katona legyen. Sem ő, sem az egész szlovák mozgalom nem volt felkészülve, fellépésük, mintha időelőtti volna, az idő sürgetett: az arénába lökték őket. „Ilyen hirtelen sosem változott a világ“ — mondja Štúr meglepődve a fellépése előtti napokban. Ebben is megtalálhatók a történelemmel való ellentétük okai.) A szlovák mozgalomban bizonyára találhatók más kapcsolatok is Béccsel és a németekkel. Olyan férfiak, mint Kollár és Hánrich ,a bécsi kormány bizalmasai voltak; a magyar történet- írás az eufemisztikus „bizalmas“ szót a brutá- lisabb spionra, besúgóra változtatja. Nem fogunk ítélkezni: világos, hogy ezek a bizalmasok a barrikád túlsó oldalán álltak, az udvar és az ellenforradalom oldalán. Kiszolgálták az udvart, hogy megkapják érte bérüket: sikertelenségük rossz árnyat vet rájuk. Csak meg kell mondani, hogy a bécsi bizalmasok nem álltak a szlovák mozgalom középpontjában, kevés közük volt Štúrék törekvéseihez. A szlovák politika fő irányvonala továbbra is nemcsak Stúr analíziseire támaszkodott, hanem az ő érzelmeire is: nem hitt Bécsnek, éppúgy, mint Pestnek sem. Aki többet ad, arra támaszkodunk, valahogy így mondta Palárik, ez a realitás a drámában és a politikában is. Csakhogy — senki semmit nem adott. És így, húsz évvel Štúr után így összegezheti V. P. Tóth a mi Bécshez való viszonyunkat: „Amikor még létezett az osztrák birodalom reális egysége, a szlovák nemzet vezető férfiai egészen természetesen követelték nemzeti jogaik teljesítését Bécsben — de — amint általánosan ismert, eredmény nélkül, úgyhogy akkor rólunk is az a tréfa járta, hogy minket érdemeinkért azzal jutalmaztak meg, amival másokat büntettek ...“ íme, sötét humor, sajnos, nem a mienk — csak a mi számlánkra. A kiegyezés után Bécs egyre inkább távolodik a szlovák láthatárról. Azzá a várossá válik, ahová a „záhorákok" (felvidéki szlovákok — a ford, megj.) uborkát és káposztát árulni járnak, a szlovák vándorlegények kötelező állomáshelyévé; a legjobban megtermett szlovák fiúk őrizték a Hofburgot. A németek csak az újkori történelemben kerülnek az érdeklődés középpontjába. A Felkelés ebben az értelemben is Štúr üzenetének következetes megvalósítása: azt teszi, amit Štúr akart, nem azt, amit muszáj volt tennie. Láttuk, hogy Štúr egyetlen gondolat meg- szálottja, a nemzetek felszabadításának gondolatáé; ebben hű fia saját korának. Olaszok és németek, magyarok és lengyelek, csehek, bolgárok, románok, szerbek, horvátok: Európa nemzetiségi katlanja főni kezdett. Az összes vágyak Párizs köré fonódtak. A köztársaság bölcsőjében édes szó született: a nemzetek szabadsága. De Štúr már kezdetben megtalálja érzelmileg azt, ami később mindenki előtt világossá vált: Lamartine köztársaságának gyöngeségét és hiábavalóságát: „Végeredményben nem hisszük, hogy a franciák meg is fogják valósítani az emberiségnek ezt a nagy eszméjét. (A nemzetek felszabadítását — V. M. megj.) Véleményünk szerint ennek élére más nemzet kerül, amely többet szenvedett, amelyben több az emberiség iránti szeretet, mint azokban, akik gyakran csak hivalkodnak vele, ahelyett, hogy annak szellemében dolgoznának.“ Tudjuk, melyik nemzetre gondol Štúr: mindig az oroszokra. Az oroszok, ez a szlovák politika gerince, az első hitcikkely; ez az az erő, amely a szlovák mozgalmat a leg- reménytelenebb helyzetekben is fenntartja; ez a jövőbe vetett hit. Ez messianisztikus eszme: itt megszűnik minden analízis és kritikai magatartás. Štúr nemcsak egy gondolat megtestesítője, hanem — a negyvennyolcas év után — ennek az egyetlen gondolat megvalósításának egyetlen eszközű politikusa is. Ezért nem látja, amit nem akar látni, és azt látja, ami egyáltalán nincs: „Nincsen Oroszországban olyan egyenetlenség az uralkodó és a nemzet között, mint másutt; ebben a tekintetben ott nagyobb az összhang, mint bárhol másutt Európában“. Štúr talán nem tudta, hogy Miklós cár despotikus Oroszországáról van szó, arról a legsötétebb és legreakciósabb korszakról, amely a Széna téren az akasztófa árnyékában kezdődött? Nem tudta, hogy azok, akiket ott 2.
