Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt

felakasztottak, és akiket Miklós Szibériába küldött, és azok, dkik a Péter-Pál erőd kazamatáiban rothadtak, akik kétségbeesetten gyötrődtek a száműzetésben, nem tudták, hogy azok lelki testvérei, demokraták és köztársaságiak, annak az igazi Oroszországnak a képviselői, amely szenvedve őrzi az emberiség iránti szeretetét? Nem tudja, hogy Miklós Oroszországa csak börtön és kaszárnya, nyomorúság és sírás? Nem tudta, hogy az, ami egyetértésnek látszik, csak tompa némaság és hallgatás?

Persze, hogy tudta. Moszkva embere volt, nem Péterváré. A bensőleg igaz és javíthatatlanul idealista Akszakov-testvérek és He- miakék vonzották őt, nem a pétervári üldöztetések; az ő Oroszországa a szlavianofilok megváltó Oroszországa volt, nem a névai despota Oroszországa. „Ha a szláv szellem még inkább elterjed, ha a szabadság előrehaladása ott is megmutatkozik, ez a föld nagy és a szlávok számára fontos tetteket visz majd véghez, a világ számára is fontosakat és döntőket.“ Tehát ez nem a vak ifjú jóslása. Figyeljük csak: a szabadság előrehaladása és a szláv szellem Štúrnál szinonimák (éppígy a szlavianofiloknál is, nemcsak olyan hivatásos foradalmároknál, mint Gercen és Bakunyin), ugyanazt jelentik: az egyik feltételezi a másikat. A szlávoknak ezt a különös jellemvonását nem tudta megérteni az akkori művelt Európa; a szlávokat az oroszokkal és az oroszokat Pétervárral azonosította. Gercent Marx orosz grófnak tekintette; Bakunyint azzal vádolta, a Neue Rheinischer Zeitungban, hogy Szibériából való szökése megrendezett volt, és hogy sem kevesebb, sem több — mint cári ügynök. Nem csoda, hogy a magyarok, akik egyszer már saját testükön érezték az orosz árvizet, minden szlovák megmozdulást Pétervár meghosszabbított kezének tekintettek. A szlovák nemzetébresztők — a magyarok felfogásában — az orosz zsarnok ügynökei voltak; a szlovák mozgalom mesterséges volt, melyet csak orosz rubelek tápláltak.

(No, igen, voltak orosz rubelek is: „Bocsásson meg, hogy ismerve a mi valóban veszélyes helyzetünket és a szlávok zászlajának a szlovákok közti elbukásától félve, hogy elrontják és elnyomják bennük a szláv lelket, bátorkodom felségedet szépen kérni, hogy pénzügyi segédséget nyújtson a Szláv Jótékonysági Egyesületből a Pešť-budínske Vedomosti (Pest- Budai Tudósítások) kiadására.“ (J. Francisci S. Rajevszkijnek.) A szlovák nyomorúság túlságosan nagy volt; az orosz segítség pedig gyönge. Csak műkedvelők segítettek, a szlovákok iránt csak néhány buzgó egyéniség

érdeklődött, az udvar a szlovákok ügyében hallgatott; a politikai segítség csak fiktív volt. A gyakorlati politikában a szlovák mozgalomnak az oroszokhoz fűződő kapcsolata többet ártott, mint használt nekünk. Nem csoda, ha a hagyományos politika részéről is történnek kísérletek az egyenjogúsításra. „Távolról sem jut eszünkbe, hogy gyönyörű színekkel fessük a pétervári despotikus dinasztiát“ — jelenti ki J. N. Bobula. És: „Oroszország ma despotikus és képtelen arra is, hogy saját nemzeteinek szabadságot adjon..Az Üj Iskola világosan megmondta véleményét a tragikus orosz-lengyel összeütközés ügyében is: a lengyelek oldalán állott. A hagyományos szlovák politika fő irányvonala megkerülte a lengyel problémát, igyekezett azt nem látni, úgy tüntette fel, mintha nem volna; a szlávoknak más szlávoktól való durva elnyomása megzavarta a memorandisták koncepcióját, amely csupán Štúr koncepciójának megismétlése volt; noli tangere. Tehát nem érintették; görcsösen ragaszkodtak a keletről jövő felszabadítás gondolatához, kétségbeesetten és nyakasan. Ez a gondolat mélyen gyökerezett a tudat alatt, ezért kiirthatatlan volt: a nagy változás várása. És a szlovák politikai mozgalom története azt mutatja, hogy aki feladta ezt a gondolatot, elpusztult. E nélkül az érzelmi hátország nélkül a kegyetlen, szorongatott viszonyok közt semmit sem lehetett tenni. Az, amit a szlovákok és az oroszok kapcsolatáról mondunk, természetesen csupán a szlovák intelligencia egy vékony rétegének a kapcsolata. A felcserek és a drótosok, a sáfrányosok és á vásznasok nem azért látogatták Oroszország széles földjét, hogy a szláv kölcsönösség eszméjét ápolják: saját megélhetésüket keresték ebben a végtelen kamrában. És a nép? A nép mindig a magáét gondolta. A Matica utáni évek szlovák politikusa, František Kabina megőrizte a földműves népnek hiteles kijelentéseit erről a problémáról: „ ... miránk már olyan nyomorúságos idő jár, hogy nekünk már az oroszok alatt sem lehetne rosszabb, és ha az orosz vagy bárki más azzal jönne, hogy öt évre elengedi az adóinkat — Isten bizony — mind melléje állnánk.“ Nohát — Isten bizony — másként látszik ez, mint Vajanskýnál; de a szlovák parasztnak az ilyen reakciója nemcsak reális és realisztikus, hanem egyedül lehetséges. Őt nem kínozták fiktív és távoli holnapok, hanem a valóságos holnap: hogyan lehet megélni és nem lopni. És a politika, ez csupán kettőt jelentett számára: adót fizetni és fiait háborúba küldeni.

(Folytatjuk) Ford. —a —r.