Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)
(Ugyanott). Ez természetesen érthető — csakhogy egyúttal ezek a szavak a dolgok túlontúl céltudatos megközelítését tanúsítják. A szándék, hogy főleg azt a változatot keli bizonyítani, amelyre az FBI tulajdonképpen már elkötelezte a kormányt, természetesen nem járulna hozzá a pártatlansághoz. Akár így van, akár úgy, bizonyára érdekes összehasonlítanunk a Warren-bizottság jelentését azzal, amit maga Eearl Warren mondott (a Reuter-hírügynökség által terjesztett jelentés szerint, 1963. november 23-án), rögtön a merénylet után: „A nagy és jó elnök áldozatul esett a gyűlöletnek és megátalkodottságnak, amit a bigott jobboldal hintett el nemzetünk életében.“ 8. Az elnökválasztás után, 1960. november hő 8-án, a férfi és női szavazatösszeolvasók (az önműködő számológép megfelelő gombjának lenyomásával is választottak) összesen 68 millió 838 797 szavazatot számoltak össze. Ebből 103 337 szavazatot a kisebb pártok kaptak, úgyhogy a két legnagyobb pártra együttvéve 68 335 642 szavazat esett. A köz- társaságit 34 108 526, a demokratát 34 227 096 amerikai választotta. Kennedy tehát csak 118 550 szavazattal győzött Nixon fölött — tehát 0,2 %-kal. Az elnökválasztásoknál még soha nem közelítette meg Amerika ennyire a két párt teljes egyensúlyát. A különbség olyan elenyésző volt, hogy néhány napon át kételyeket támaszthattak a köztársaságiak Kennedy győzelmét illetően. Azt mondták, hogy ha sikerülne bebizonyítaniuk a bíróságokon néhány választási csalást, Nixon még megnyerhetné a választásokat. Ez azonban nem történt meg, az elektorok (az Egyesült Államokban az elnököt közvetett úton választják) megerősítették végül Kennedy győzelmét — de ezt a szoros győzelmet nem lehetett csupán bigottsággal magyarázni: Amerikában, ahol a nagy többség protestáns, Kennedy lett ugyanis a történelem első katolikus elnöke. Az okok mélyebbek és többfélék voltak, a köztársaságiak ereje, az egész jobboldal ellenszenve (a déli demokraták nagyrésze is Kennedy ellen szavazott), a választók tömegeinek ingadozása, akik közül sokan őszintén nem tudták a rendkívül bonyolult belföldi és nemzetközi helyzetben, kire is essen hát a választásuk. Fékek Mindezzel Kennedynek számolnia kellett. Mondhatta: legjobb védekezés a támadás, minél szorosabb volt a győzelem, annál körülhatároltabb lesz a politikánk, hogy nagyobb reményünk legyen a jövőben. Vagy ellenkező eredményre is juthatott: legjobb, ha megelőzzük a támadást, és a hatalmat megosztjuk a mérsékeltebb köztársaságiakkal. Az elnök a második lehetőséget választotta. A négy kulcsjelentőségű minisztériumot így töltötte be: A pénzügyet a köztársasági Douglas Dillonra bízta, akiről már szó volt; a Pentagonba (honvédelmi minisztériumba) Robert McNamarát, a „langyos szabadelvű köztársaságit“ küldte, akit Robert Lovett manhattani bankár, az 1951—1953-as évek honvédelmi minisztere ajánlott neki (Time, 1960. december 26.); az igazságügy (tehát a szövetségi ügyészség és a politikai rendőrség vezetése) Robert Kennedynek, az elnök fivérének jutott, aki mint a kongresszusi bizottságok tanácsadója annyira a szélső jobboldal közvetlen közelében tanulta a politikát, hogy a The New Republic című liberális hetilap részletes indokolással (amelyhez még visszatérek) ezt írta róla 1961. január 9-én: „nem méltó arra, hogy főügyész legyen“; a külügyet az elnök — körülbelül úgy, ahogy a kliens szokta az ügyvédnek: a kulcsfontosságú döntéseket természetesen meghagyta magának — Dean Rusk-ra bízta, aki inkább liberális demokrata, de csak sortag, hivatásos diplomata, önálló politikai karrier nélkül, akit szintén Lovett ajánlott neki. Ezenfelül Kennedy a CIA főnökévé a köztársasági McCone-t nevezte ki (róla már volt szó), és fő külpolitikai hadügyi tanácsadójává McGeorge Bundy-t, a Harvard Egyetem „művészeti és tudományos" karának volt dékánját választotta, aki szintén köztársasági. A kormányba és az elnöki irodába legalább olyan embereket választhatott, akik a gondolkodásmódot illetően közel álltak hozzá. Rosz- szabb volt a helyzet a Kongresszussal. Különösen a szenátusban a döntő fontosságú bizottságok helyeit a „szénioritás“ szerint osztják szét, azaz aszerint, ki hány évet ült végig a Kongresszusban. Elnökké kizárólag a „legrangidősebb“ szenátort választják. A demokraták közül túlnyomórészt a fajgyűlölőket: a demokrata párt helyzete Délen a legerősebb, néhány államban gyakorlatilag övé a politikai képviselet monopóliuma, az akit a demokraták választattak maguk közül jelöltté, tulajdon
