Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)
De hogy le ne egyszerűsítsük a dolgokat: Earl Warrenra hallgat Amerika, és becsüli őt. Az ő elnöklete alatt nyilvánította a Legfelsőbb Bíróság törvénytelenné a fajüldözést az iskolában, és határozott úgy, hogy az alkotmány értelmében a választói körzetek „a választók számát tekintve kölcsönösen a lehető legegyenlőbbek legyenek“, és ő szüntette meg azt a rendelkezést, amely szerint kommunisták nem kaphattak útlevelet. „Earl Warren vezetésével“, állapította meg a Nation 1964. május 25-i száma, „a Legfelsőbb Bíróság nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kormány az alkotmány keretei között maradjon, hogy az Amerikai Egyesült Államok demokráciája megszilárduljon — és mindezt egy világ-, és belpolitikai válság különlegesen nehéz feltételei között sikerült elérnie. Egyetlen bíróság sem védelmezte nálánál határozottabban a nemzet alapvető törvényeit az Egyesült Államok történetében...“ Earl Warren azonban inkább politikus, mint jogász. A mérsékelt köztársaságiak táborába tartozik. Kalifornia, ahol hosszú ideig kormányzó volt, jó emlékekkel gondol rá, a köztársasági párt lehetséges elnükjelöltjei közül a szakszervezetek szempontjából ő volt a legelfogadhatóbb ember. A köztársasági párt 1952-es választás előtti kongresszusán viszont Eisenhowert támogatta, s ő a Legfelsőbb Bíróság elnökévé nevezte ki Warrent. Azt mondják, nem akart elnökölni a bizottságban, amelynek ki kell vizsgálnia a dallasi merénylet ügyét — de végül Johnson meggyőzte őt. Sokkal kisebb bizalmat kelt a bizottság mint egész összetétele. Minden, ami a CIA és főként az FBI munkáját illetően kételyeket támasztana, Allen W. Dulles, a CIA sokéves igazgatójának az ellenállásába ütközik, aki fivére az elhúnyt John F. Dullesnek, Eisenhower külügyminiszterének, a legkiélezettebb „hidegháború“ elméleti és gyakorlati szakemberének. Bichard B. Russel, a Georgia állambeli szenátor, a szenátus fajelnyomóinak fő stratégája, minden szó ellen vétót emel ami a déli fajüldözőket illeti. John J. MsCloy-tól, a Rockefeller koncern fő bankja; a Chase Manhattan Bank igazgatótanácsának volt elnökétől, és az elfoglalt Nyugat-Németország volt amerikai főkomi- szárjától leginkább az várható, hogy a katonai hírszerzést fogja fedezni és a szélső jobboldal esetében ingadozni fog. A köztársaságiak részéről benne van még a bizottságban Cooper szenátor Kentuckyból és Ford képviselő Michiganből. Aztán már csak Boggs képviselő van hátra, Louisiana állambeli demokrata, aki a mélyen fekvő, fajgyűlölő Délhez tartozik. Nem csoda, ha ez az összetétel nem elégítette ki a Nation című liberális hetilapot (1963. december 28.): „A bizottság nem olyan kiegyensúlyozott, amilyennek lennie kellene: túlontúl nagy a túlsúlya benne a „hivatalos“ nézet vallóinak — azokat képviselik, akiknek kezében a hatalom.“ Annál nagyob gyanút keltenek azok a jelek, hogy a jogi és erkölcsi szempontok fölött a politikai motívumok uralkodnak a munkájukban. Például: a Warren-bizottság „fél, hogy következtetései politikai vihart támaszthatnának ...“ (Az utolsó napokban) a vita egyik fő kérdése az volt, mikor tegyék közzé a végleges jelentést: vajon a politikai pártok kongresszusai előtt-e, amelyekre ez év nyarán kerül sor, vagy csak azok után. (Végül a bizottság úgy döntött, hogy a jelentést csak ősszel terjeszti elő. — D. P.) A bizottság tudatában van annak, hogy a következtetések, amennyiben bírálattal illetnék a szövetségi szerveket, ami azok szerepét Kennedy úr dallasi sorsdöntő útjának előkészítésében, annak biztosításában és a gyilkosság vizsgálatában illeti, anya- got szolgáltathatnának ... a köztársasági párt részére a kormányellenes támadásokhoz, és akadályt gördíthetnének Johnson úr törekvései elé, amikor meg akarja szerezni a helyet egy demokrata jelölt számára az elnöki tisztségre.“ (New York Herald Tribune, 1964. január 25.). A bizottság elfogulatlanságában más szempontból is nehéz hinni. A közvéleménykutatás szerint, amit az ismert Gallup-intézet végzett 1963 decemberének elején, csupán az amerikaiak 29 %-a látja úgy, hogy az elnök gyilkosa a saját szakállára cselekedett; 19 %-a nem volt biztos, mit válaszoljon a kérdésre; 52 % azt a nézetet vallja, hogy a merénylet egy összeesküvés müve, amelyben több ember vett részt. (New York Herald Tribune 1963. december 7—8.). Hasonló a világ közvéleményének reakciója is. „A vélemény, hogy a gyilkos egyedül volt és a saját elhatározásából cselekedett, számos külföldi számára elfogadhatatlan. A New York Times levelezői szerint egy ilyen gyilkosság nem eléggé logikus, hiányzik az eszmei háttere, és értelmetlennek látszik.“ (New York Times, 1964. június 1.) A Warren-bizottság „kötelességének tekinti tehát, hogy ezt a bizonytalanságot és ezt a gyanúsítást eloszlassa.“ Postcriptum
