Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - Petrőczi Bálint: Találkozás
Petrőczi Bálint .alálkozá. Húszéves fiát maga mellé ülteti, a lányát, feleségét hátra. A lány fiatalabb a fiúnál, tizenhét éves. Elmosolyodik, amikor megpillantja a volán mellől hátraforduló apja arcát. Pajkosan kacsint. Az apa arca árnyékos, nem deríti jobb hangulatra a lányából sugárzó vidámság. Komoran tekint a feleségére. — Minden rendben? Mehetünk? — Oda nem! A lány az anyjába karol. A csodálkozástól kitágul mélybarna szeme. — De miért, anyu? Miért nem akarod, hogy papa lássa azt a szép völgyet? Én is látni szeretném! Ki tudja, mikor kerülök újra ide...? A húszéves fiatalember kapkodva rágyújt. — Tegnap este elhatároztuk ...! — mondja fojtott hangon. Az őszes halántékú férfi még mindig a felesége szemében kutat. — Holnap már indulunk haza, látni akarom azt a völgyet... Az arca nem árulkodik az érzéseiről. Szürke szeme csak néz, néz, figyeli az asszony arcának rezdüléseit. A hátraforduló szoborarc néhány pillanatra megmerevül. Aztán megmozdul a jobb keze. A kéz emelkedik, s az öt ujj a kiugró állát kezdi simogatni. — Nos?! Hangját már indulat fűti. A tekintete szúr. — Indíts már! — fakad ki az elsápadó asz- szony, és oldalt kapja a fejét. — Jaj de jó vagy, anyu! — lélegzik fel a lány. Felbúg a motor. Gyerekek, nők, férfiak állnak a járdán. Bámulják a szürke Mercedest. Megugrik a kocsi. Az apja mellett ülő fiatalember futó pillantást vet a bámészkodókra. — Majmok! — morogja. A lány mosolyogva búcsút int. A szürke Mercedes kirobog a városból... A kocsmában sört és vodkát, vodkát és sört isznak. Nagyokat szippantanak, és fújják, fújják a füstöt. A hamutartók tele cigaretta- végekkel. A padlón is fehérlenek a cigarettavégek. Három ablak tárva-nyitva. Kint szellő sem lebben, bent alig láthatón oszlik a szájakból kitóduló füst. A délutáni nap bevágódó sugárkardja megvilágítja az asztal fölött lebegő füstfelhőt. Kékesszürke a füstfelhő. Csillognak a szemek. Nevetnek és röhögnek. Egymásra kiáltoznak. Bömböl a rádió. A kocs- máros csapolja a sört. Halántékáról letörli a verejtéket. A felesége vodkát önt a poharakba. Undorodva lélegzi magába a pálinkaszagot. A bejárathoz közel levő sarokban tízen ülik körül a hosszúkás asztalt. Két asszony és nyolc férfi. Mind túl van már a harmincon, negyvenen. A fakózöld ruhás férfi az asztal ura. Ő nevet a leghangosabban, az ő arca a legpirosabb, és kurjantását a hetedik szomszéd is hallja. Egyszer csak feláll. Tekintetével a kocsmárost keresi. — Józsi! A kocsmáros a pult előtt álló emberrel beszélget. — Az erdész úrnak már nincs szava! — incselkedik a közelében ülő, telt testű özvegyasszony. — Józsi! — kiáltja az erdész teli szájjal, és sértődötten leül. A kocsmáros lassú, nyugodt léptekkel az asztalukhoz jön. — Mit akartok még? Eleget ittatok...! — Te vagy a vendég, vagy én vagyok a vendég?! A kocsmáros mosolyt fojt el magában. — Szomjas a banda! — kakaskodik az erdész. — Mit hozzak. ..? — Tíz sört és tíz fehér vizet! De olyan vizet, hogy égesse a gyomrunkat! — Nemcsak a gyomrunkat! — rikkantja az erdész szomszédja. A két asszony kacag. Velük együtt kacag az egész társaság. Még a szomszédságukban ülő két férfi is kuncog. A kocsmáros elmosolyodik. — Jól van, no..., ha annyira akarjátok, hozom mindjárt! De kiadó szobám nincs!
