Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
hegycsúcs túlsó oldalát meredeken ereszkedő, szakadékos mészkőszikla zárta le, a mély völgyben folyó csillogott, a folyótól sötét ösvények kígyóztak több irányban. A messzi látóhatárt párhuzamos hegyvonulatok alkották. — Nézd! — mondta Tomáš. A leány fáradt volt, lába égett a cipőben. Le kellett vlolna húznom, jutott eszébe, micsoda ötlet volt, hogy túsarkúban jöttem! Meg különben is micsoda őrültség: az éjszaka kellős közepén itt állok ezen az ismeretlen sziklán, ha valaki ezt magáról mesélné, soha el nem hinném. — Na mi lesz? — szólalt meg. — Csak nem bámészkodunk itt ítéletnapig! Tomáš megfordult, és óvatosan lenyomta a rozsdás kilincset, a kápolnából tódult ki az áporodott levegő, mely rég elhervadt virágok és elégett gyertya szagával volt terhes. Az oltárról a Mária-szobor halotti arca nézett le rájuk, a földön agyonkoptatott szőnyeg. — Mit csinálunk itt? — Semmit — felelte Tomáš. — Egyáltalán semmit. Vagy imádkozni akarsz? A leány fáradt volt, leült a szőnyegre, nekitámaszkodott az alacsony talapzatnak, amelyen a kicsiny pÜtár állt, állát a térdére fektette, s behúnyta szemét. — Olyan különös csend van itt! — suttogta. — Ez csak megfelel neked, nemde? — Igen — válaszolt a leány. De ez a csend nyomasztóbb volt, mint a kinti, a végtelen elhagyatottság helye volt a kápolna. — Tudsz imádkozni? — kérdezte suttogva. — Nem! — felelte Tomáš. A leány se tudott imádkozni. Még valamikor a háború alatt a nagyanyja tanította a mi- atyánkra és üdvözlégyre, s az öregasszony mormolta is gépiesen a betanult szavakat, valahányszor felüvöltött a sziréna, s megszólaltak a légvédelmi ágyúk, ő azpnban sosem imádkozott. Hároméves kora óta senki nem követelte tőle, hogy imádkozzék: sem amikor beteg volt, sem amikor összeomlott az otthon, s apja elköltözött. Nem esedezett könyörü- letért, segítségért, sem bosszúért, aztán áldást sem kért új apja fejére — akkor már nagy volt, tízéves. Sosem imádkozott, sosem kö- nyörgött, de most arra gondolt, hogy valami különös és szép lehet, ha van az embernek valakije. Nem azért, hogy tán imádkozzon hozzá, hanem hogy legyen kihez fordulnia, s legyen kinek kiöntenie a szívét. Neki már nagyon régen nem volt ilyen valakije. De minek is, gondolta bosszúsan. Hiába, csalódik az ember. Higgyen istenben, higgyen férfiban, higgyen bármiben, a végén mindig csalódik. — Mpndj valamit! — szólalt meg. — Ne ülj itt, mint a múmia! — Nincs kedvem beszélni! — vágott vissza Tomáš. A leány érezte háta mögött a Mária-szobor viaszarcát, s a hervadt virágok illata ingerlőén lengte körül. A fiú ott állt valahol mögötte, vagy talán mellette, nem látta, nem látott semmit, csak a csupasz falakat és a pici ablakot, amelyen különös tompa fény szűrődött be. De hallotta a lélegzetét, s ez izgatta. — Tudsz énekelni? — kérdezte. — Egy kicsit — válaszolta a fiú. — Énekelj valamit! — Nem tudok semmi olyat! — Nem számít! — Nem bömbölhetek itt slágereket! — Ugyan! Miért ne?! — Elment az eszed — mondta a fiú. — Akkor legalább ne szuszogj! — Micsoda? — Menj el innen! — kiáltotta a leány. — Vagy ne szuszogj! — Jó — mondta a fiú. Csakugyan. A leány most nem hallott semmint, mintha a fiú eltűnt, vagy meghalt volna* ő pedig teljesen maga volt most ezen az elhagyatott helyen, teljesen maga, tudta, nincs annyi ereje, hogy felálljon, és útra keljen a sötét éjszakában, de ha felállna is, nem találná meg az utat, s ha megtalálná is, nem lenne hová mennie. Szívfacsaró szorongást érzett: Gyere vissza s ne légy halott, mondta lélekben a fiúnak. Ne halj meg! Ne menj el! Ne harcolj! Maradj mellettem! Vezess ki innen! — Énekelj valamit! — mondta halkan. — Hát jó. Változatlanul nem látta a fiút, de a közeli falon most észrevette sziluettjét, amint épp nyitja a száját. A fiú igen halkan énekelt, hangja kellemes volt, a dallam fölöttébb egyszerű, kissé elringató, kissé nevetséges, és a leány hamarosan nem fogott fel belőle semmit, egyetlen szót sem, csak az egyes képek, a teljesen értelmetlen képek kavarogtak előtte: zászlós elefántok, futballtrikókból szőtt, nedves házfedelek, repülő medvefalkák, pálmahő, egérhajtású óramű: meleg színek, tintafoltok gyanánt viliózó képek. Folyvást látta a mozgó sziluettet, mely meglepetésre már nem támaszkodott a közeli falnak, hanem egy magas, fehér lépcsőház alján állt: az övé volt. Elérhette a kezével, és azt mondhatta neki: Gyere velem, ne menj el, ne harcolj, maradj mellettem! — ezt mondhatta neki, s tudta, hogy a fiú megérti, s mellette marad.
