Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
Mondta hát: Gyere! S rohantak az óriási lépcsőn, ezer meg ezer színész tett-vett körülöttük, egyesek zászlót lengettek, mások csak szomorúan recitáltak, de ők rá se hederítettek az egészre, csak kapaszkodtak mind feljebb, mind magasabbra. Tartsátok vissza lépteiteket! — kiabáltak utánuk. — Szakadék tárja ki ott torkát! Ne legyetek olyan vadak, kedveseim! „Fütyülj rájuk, az egész társaságra!“ — hallotta a fiú hangját. „Ezekre a komédiásokra, vén szivarokra! Ezekre a szavalógépekre! Ezekre a motorizált televíziós hősökre, akik a világon mindent elrecitálnak!“ „Hadd játsszanak itt!“ — mondta a leány. „Egészen mulaságosak, amint itt játszanak.“ Már egészen fönn álltak egy vékony betonlemezen, mely rezgett, mint a kifeszített cérnaszál. „Mit látsz?“ — kérdezte a fiú. „Mindent“ — mondta. „Ür van itt, de látok benne mindent, amit valaha látni kívántam.“ A fiú már nem énekelt, a leány egy pillanatra megrémült, de a csönd most nyájas, barátságos volt, s ő egyre állt a vékony betonlemezen, mely mögött minden ott feküdt, s látta maga előtt a sötét sziluettet. Jaj, csak ne mozduljon, sóvárgott magában, minden maradjon így, maradjunk itt örökre együtt! Sose jöjjön a reggel, örökké tartson ez a pillanat! Elfogta valami esztelen mámoros vágy a nevetés után, visszafojtotta a lélegzetét, aztán könnyeket érzett az arcán. Boldog vagyok, eszmélt fel döbbenten. 3. Egész bárgyú kis dal volt, estéken át fabrikálták a kollégiumban, amikor már teljesen beletompultak a magolásba. Harminc strófából állt. Elénekelek neki legfeljebb két strófát, csak hogy lássa, mennyire melléfogott azokkal az állítólagos versikékkel, aztán megcsókolom. Hanem aztán csak énekelt, egyre énekelt, közben nézte a leány mozdulatlan, gyönyörű arcát. Gyönyörű volt, odahajolt volna hozzá, és megcsókolhatta volna, de a szépségé mellett túlságosan megközelíthetetlen és idegen volt, s ő elmulasztotta a csókot. Azért van ez, mert semmit sem tudok róla, ötlött fel benne, s csak bámulta, egyre bámulta. Hozzászokott, hogy minden figyelmét összpontosítva, órákon át kitartóan nézzen — emlékezetébe vésse bogarak és növények alakját — soha különösebben nem vett azonban szemügyre embert, hiszen az emberek alakja, külseje az első pillantásra nyilvánvaló. Nézte a leányt egész idő alatt, amióta együtt voltak, de egyidejűleg látta az utat, a házakat, érzékelte az éjszakát, s hallotta a kutyaugatást, a vonatrobogást, közben sokat beszélt, s törte a fejét a továbbiakon. Ámde most, ezekben a percekben semmi másra nem gondolt, semmi mást nem érzékelt, nem látott, csak őt, a mozdulatlanságát, s e mögött a mozdulatlanság mögött döbbenten látta meg haja, vonásai, lehajtott tarkója finom remegését, és sejtette ujjainak, lélegzetének vilió— zását, végül pedig látta, hogyan alakul ki benne a sírás, hogyan tolulnak szemében a köny— nyék. S nagy sajnálatot, részvétet érzett iránta, biztosan valami nyomasztó, valami súlyos baj,, valami nagy fájdalom érte, de ő mindent elkövet, hogy boldoggá tegye! Csöndesen, gyöngéden megöleli... Megérintette a karját. — Ne! — tört ki ijedten a leány. — Itt neí Most ne! — Mondj valamit! Beszélj nekem valamit magadról! — Igen. — Mindent elmondasz magadról? — Igen — felelte halkan. — De nem itt. Megfogta a kezét, s kiléptek e kápolnából. Északkelet felől már lassan virradt. Némán botorkáltak a köves úton. Tornád hátra-hátrafordult, várt a' leányra, aki igen; fáradt vjolt, a haja borzas, a szeme alja árnyékos, mindjárt reggel lesz, meg se csókolták: egymást, csak azért, mert a leány folyvást ostobán hallgatott. Miért? Mire várt? Mire- várt még? Feléje fordult: — Örülök, hogy mindent' elmondasz! A leány csak a türelmetlenséget hallotta. — Nem ülünk le ide? — kérdezte a fiú. — Várj egy kicsit! Túlontúl fáradt volt, s különös szorongáskínozta. Mintha valaki hirtelen felébresztette- volna álmából, mely eleven, színes és erősérzéssel teljes volt. Nem bírt egészen felocsúdni, de már visszatérni sem tudott. A sötétségből lassan kibontakoztak valami falu szélső házai, a kakasok eszeveszetten kukorékoltak, az út világított, s a por enyhém nyirkos volt. — Nos? — szólalt meg a fiú. — Várj, kérlek — mondta a leány. Majd azt kérdezte: — Hogyan kerülünk haza? — Munkába kell menned? A leány bólintott. — Még mennek a távolságiak — mondta sk fiú. — Neked biztosan megállnak. Azonban Tomáš tudta, hogy a vicinális úton, amelyen haladnak, nem jár távolsági busz.
