Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
művirág-kiállítás. Vagy a költészet estjé. Szereted Holubot? Vagy Morgensternt? Ismered a pondróról irt versét? Gubóba rejtve éltél, különös pondró ... Tudod, hogyan szaporodik az Eunice Viri- dis? Fuj! Felszálltak a villamosra, megváltotta a két jegyet, már csak tizenhat korona negyven fillérje maradt. A park kapuja szélesre tárva, egy párocska tartott feléjük imbolyogva, a nő ruhája gyűrött, a szája lehetetlenül kifestve; a kerámia vöcskök csőréből halkan csobogott a víz. Elkanyarodtak jobbra, a zárt sportcsarnok felé, az elhagyatott sátrak előtt szanaszét összetaposva a sok papírpohár, nem messze előttük egy magányos parkőr rakosgatta idomtalan halomba. Amikor a közelébe értek, a parkőr felemelte a fejét, és az ágyások mentén sorakozó, üres padok felé intett. — Micsoda idők! — mjcmdta. — A szerelmespárok a televízió előtt ülnek! Tomáš hálát érzett a megjegyzésért: — Amint látja, nem mind egyforma! — Gyere! — sürgette a leány türelmetlenül. — Mégiscsak kell itt lennie valaminek. Az utat finom homok fedte, a komor épületek aludtak, ablakszemeik reménytelenül bezárva; a szabadtéri színpad, lépcsőzetes nézőterével, a körszínház és a cirkoráma nagy, köralakú épülete. A pázsitból meghökkentőn emelkedett ki egy fénylő ércből való absztrakt szobor. Tomáš megállt a szobor előtt. — Csak ezt ne! — mondta gyorsan a leány. — Nem akartok beszélni a témátlan művészet képviselőiről. Sem Miró, sem Klee nem érdekel. Nekem nem fontosak. Tomáš felé fordult, hajába a nap utolsó visszfénye hullott. Igen-igen szép volt e pillanatban, s Tomáš megfeledkezett arról, hogy mit akart mondani, és csak arra gondolt, hogy tán szeretni fogják egymást. — Hát mi fontos neked tulajdonképpen? — kérdezte. — Gyere! — mondta a leány. — Valaminek csak kell itt történnie. — Épp ez az. Itt semmi sem történik ... De mi fontos hát neked? — Te nem, ha éppen tudni akarod — vágta rá a leány. — Annál fontosabb vagy nekem te! Mert szeretlek. — Hagyd abba! Hagyj fel az ilyen beszéddel! — Volt néhány lány az életemben — mondta Tomáš. — Egyet igazán szerettem. — No és? — Elhagyott... Az volt az első ... Azt hittem, soha nem szeretek már úgy senkit. De téged jobban foglak szeretni! A távolból ide hallatszott a fúvószene, a pályaudvarról a tehervonatok zaja, a villamosok csörömpölése, de mindez még fokozta a csönd mélységét. Végtelenül maguk voltak most itt a szórakozás roppant temetőjében. Tomáš megállt egy pad előtt. — Leülünk? A leány kettejük közé tette a táskáját, s megpróbálta szoknyáját ráhúzni a térdére. — Komolyan gondoltam, amit mondtam. A leány a táskáját simogatva ujjaival, közben — talán szándékosan — hozzáért Tomáš kezéhez. Ha most haboznám, joggal hinné rólam, hogy bárgyú birka vagyok, gondolta magában Tomáš, és tenyerével betakarta a leány ujjait. Egy pillanatra elfogta az izgalom. Ha most nem húzza el a kezét, megölelem. Izgalma fokozódott, de valahol a lelke mélyén kialakulóban volt a csalódás: minden olyan könnyen ment, a leány nem valami különös, megközelíthetetlen, magasztos lény, bárkivel ülhetne itt, olyan mint a többi — hajszálra olyan. A leány kiszabadította a kezét, s mindkét tenyerét rátette a térdére, nem nézett To- mášra, a töltésen vonat robogott, a leány lassan, nyugodtan lélegzett; Tomáš rápislantott: arca mbst nem volt merev, csak végtelen fáradtságot tükrözött. — Miért van az, hogy sose történik semmi? — kérdezte leány. — Minek kellene történnie? — Valami nagynak, különösnek. Valami mozgásnak. Sose lesz már forradalom? — Forradalom? Hiszen az már volt! — Nem olyan forradalomra gondolok — mondta bosszúsan a leány. — Akkor hát milyenre? — Valami mozgásra — mondta. — Menekü- külés, ordítás. És egy nagy lépcsőházban drámát játszanának. Csak úgy a szabad ég alatt. — Ez lenne minden? — Nem — mondta a leány, s egy pillanatig valami idegen szöveget recitált. — Tehetne az ember, amit akar. Játszana önmagával, vagy nem játszana. Vagy pedig játszana valami mást. Elindulna azon a lépcsőn, csak hallgatna, és semmit sem hallana. Tomáš nem egészen értette a leányt. Alkalmasint nem tudta pontosan azt mondani, amit szeretett volna, ezzel pedig a nőknél mindig számolni kell. De a leány hangjában volt vala
