Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Ivan KLima: Lingula (elbeszélés)
mi felfoghatatlan ingerlő szorongás. Tomášnak úgy rémlett, hogy most nagyon közel vannak egymáshoz. —1 Hogy szólítsalak? — Micsoda? ... Már megint? ... Hagyd ezt! — De valamiképp csak kell hogy szólítsalak! — Akkor hát találj ki valamit! — mondta a leány ismét emelkedett közönnyel. — Jó, már ki is találtam — fogta el düh Tomášt. — Lingula leszel. — Mi? — Lingula! — Ahogy akarod — mondta közömbösen a leány. 1 A töltésen ismét tovarobogott egy vonat. A leány nézett utána. Szikrazuhatag, kivilágított ablakok. Tomáš észrevette, mit figyel a leány. — Lingula! — szólalt meg. — Nem messze a pályaudvar, utazzunk el valahová! — Hová? — Teljesen mindegy... Van benne mozgás! A leány vállat vont. Felálltak, és elindultak visszafelé a teljesen néptelen úton. Már csak tizenhat koronám van, elmélkedett Tomáš. De vissza bármikor visz- szakerülünk, ha akarunk. A pénztár előtt nem állt senki. Tomáš az összes pénzét kiszórta az ablakpárkányra: — Két darab nyolchúszast! — mondta. — Mit? A pénztárablak mögött öregasszonyos arc, sötét keretes szemüveg, csodálkozó tekintet. — Két darab nyolchúszast! — imételte Tomáš. — Hová? — Mindegy — mondta Tomáš. — A legközelebbi vonattal. — Maguk nem tudják, hová utaznak? — Nem! — Olyan jegyem nincs. Adhatok hétnyolcvanasat vagy nyolcnegyveneset. A pénztárosnő kiadta a két kis kartonlapot. — Siessenek! Négy perc múlva indul a vonatjuk! — mondta. 2. A kocsi puhán rugózott, odakinn üveges fényvillanásokkal hallgatott az éjszaka, a kupéban négy munkás volt, hárman kártyáztak, a negyedik szemben ült a leánnyal, némán figyelte és cigarettázott. A leány már nem is emlékezett rá, mikor ült utoljára vonaton. Az utóbbi években mindig valami autóval tartott ismeretséget. Csupa Spartak volt, a legutóbbi tetszett neki a legjobban, kétszínű volt — fekete fedelű piros Spartak, egyébként nem különbözött a többitől, ugyanaz a duma, szombaton mindig kirándultak a duzzasztóhoz, a férfi elvált volt, maga se tudta, miért megy vele, a meredek hegyoldalban egymást érték a víkendházak, késő éjszakáig fullasztó hőség volt bennük, de valahogy meg kellett érnie a vasárnapot, mindig ráakadt valaki, csak legalább ne beszélt volna annyit a pasas, meztelen aludtak, közönséges jogász volt, de szerette a lírát: Leányka, szemed, mint az aranyhal, fejed, mint a Madonna. Szeretnélek elragadni, asztalomra az üveg alá tenni. Ö, ez a duma, hallotta még a teljes éjszakai csöndben is, nem tudott elaludni, szeretett volna, de nem tudott, fojtogatták ezek a szavak, s alig várta, hogy megvirradjon, annyira várta a reggelt, Kogy hangosan kezdte suttogni: Istenem, legyen már reggel! A főiskolás, aki most vele utazott, már régóta mesélt különféle históriákat egy bolondos professzorról, a szemben ülő munkás szünet nélkül figyelte. Ő meg a munkást nézte, de nem az arcát, hanem a sovány, eres nyakát, mely úgy festett, mint valami különös ország, kerekded hegyeivel és völgyeivel: az egyik völgyben — vékony láncon csüngve — kis tengeri kagyló feküdt. Furcsállotta, hogy egy férfi ilyen mütyürkét visel a nyakában. Tán járt a tengerparton, s azt akarja, hogy ez emberek vegyenek erről tudomást. A munkás látta, hogy a leány figyeli, s egy kicsit elmosolyodott. A lány is mosolygott, de nyomban meg is ijedt, hogy a férfi beszélni kezd. Nem volt kíváncsi semmiféle beszédre. Se magáról, se a szembenülőről, sem az életről nem akart hallani semmit. A vonat meg-megállt, elindult, a peronon léptek kopogtak, időnként nevetnie kellett a főiskolás mesélte históriákon, a munkás szünet nélkül merőn rajta tartjotta a szemét: tán épp így állt a tenger partján, és mozdulatlanul nézte a hullámokat, tán a kagylót is azért hozta magával, mert szereti a tengert, és mindig rá akar emlékezni. Egy pillanatra belenézett nyugodt szemébe, hirtelen feleszmélt, hogy a munkás tulajdonképpen nem is érzékeli őt, csak néz rá, s közben talán a tengert nézi, vagy saját leányát, illetve valami régmúlt élményeit, de mindezt csakis őrajta keresztül látja. Ismét rámosolygott a munkásra, de tán nem is volt ez mosoly, hanem csak megnyugtatás. A vonat fékezett. A munkások felálltak; az, amelyik szemben ült vele, fejébe nyomta a barettsapkát, aztán régi ismerősként megbiccentette a fejét, s a leány olyan tónusban mondta az istenáldját, ahogy csak ismerősöktől búcsúzik az ember.
