Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Szó és játék
a lányait és igen kevéssé az urát. Katerina, a lánya, tizenhét éves, szertelen, mintha egy új „hullám“ filmből lépne ki, imádja az éjjelente olvasott detektívregényeket, a család bohóca. Mamy, a nagymama, vidéki asszony, egyében sem jár az esze, mint a járadékán, és a konfortján, befészkelte magát a lánya házába. Augustína, Gabi nővére, megsavanyo- dott nőszemély, mindenkinek szüntelen panaszkodik, hasztalan próbált férjet keresni, nem sikerült. Kudarcát családjával fizetteti meg.“ A többi jellemzés már az utasításokban is túl szegényes ahhoz, hogy kiindulni lehetne belőlük. De ez még a kisebbik baj lenne. A nagyobbik baj az, hogy a darabon belül sem fejlődnek különálló lényekké, csupán hellyel- közzel szellemes párbeszédek szócsövei maradnak. S még valami! Hogy egy ilyen tartalmi ismertetés is csak az utólagos elemzés és a szerepkönyv olvasása után áll össze olyan szavakká, „logos“-sá, amely görög értelemben egyúttal észt is jelent. Míg ugyanis Robert Thomas háromfelvonásos bűnügyi darabjának a „Nyolc nőnek“ komáromi bemutatóján ültem, az egymásután pergő szavak leginkább elrugaszkodni készültek arról a logikai füzérről, amelyen az ész és a ráció azokat akár utólagosan, akár már előzőleg is felfűzve tartani szándékozott. Néhai magyartanárom azt szokta mondani: „A gondolat hangtalan beszéd, a szó megtestesült gondolat.“ Itt azonban mintha e belém idegződött tétel a feje tetejére állt volna, s hiába igyekeztem egyenlőségjelet vonni játék és szó között. Persze, már hallom az ellenvetéseket. Bohózatról, bűnügyi játékról (a részletesebb műfaji elemzéstől most tekintsünk el) van szó. Szükséges-e hát ez a magasabb mérce, ez a logikai számonkérés? Az ember, igaz, „homo sapiens“, de „homo ludens“ is. Az ember néha játszani akar. Gály Iván is (Üj Szó, szeptember 24.) igyekszik úgy-ahogy a darabot pártfogásába venni: „Nem azért, mintha Robert Thomas „Nyolc nő“ című bűnügyi játéka világot re- megtető lenne. Távolról sem az, meg sem közelíti az élenjáró nyugati szerzők nagy darabjainak színvonalát. Inkább mondhatnánk eléggé a felületen mozgó kommersz műnek. Viszont vannak elvitathatatlan erényei, amelyek indokolttá teszik előadását, hazai színpadjainkon is. Ide sorolnám a meseszövést, a kompozíció törvényeinek mesteri ismeretét, továbbá a szöveg szellemességét, a cselekmény fordulatosságát, a darab lendületes ritmusát és frappáns befejezését.“ Nos, leszámítva az első mondatokat, amelyekkel szemben a továbbiak szinte paradoxonnak hatnak, nehezen tudnék ezzel egyetérteni. Sem a lendülettel, sem a frappánsággal, sem a szellemességgel. Amivel: egyetértek, az röviden így összegezhető: kínos konstruáltság, mérhetetlenül naiv fordulatok, amelyek még egy mindössze detektív- regényeken csiszolódott olvasó logikáját is bántják. Ezért Ordódy Katalin (Hét) kritikájával is vitába kell szállnom, aki az előadás sikertelenségét egyedül, vagy legalábbis túlnyomó mértékben a rendezőnek tulajdonítja. A rendező (Lukáč Viktor) szerintem e már föntebb érintett sivár darabból igyekezett valamit formálni. Szimbólumokat, szürrealista motívumokat próbált a darabba szőni, mert úgy érezte, hogy a szöveget szimpla tálalásban előadni már eleve túl híg vállalkozás lenne. Ez az intellektuális igyekezet azonban a bűnügyi komédia úgy-ahogy egységes vázát még jobban megbontotta. Az ideológiai és tartalmi mesterkedés sem sikerülhetett (az ugyanis, hogy a darab az ember és az erkölcs problémáit feszegető dráma legyen, vagy további belemagyarázással, hogy leleplezze a kapitalista világ és egy burzsoá család társadalmi utópiáit), mert ehhez a szövegkönyv nem nyújtott elég fogódzót. A formai przbálkozások részletsikere pedig (az egyforma ruhába öltöztetett leleplezettek, a széthulló csillár stb.) csak váratlan színfoltok voltak az előadás harsányabb kulisszái és jelenetei között. Lukáč Viktor valószínűleg, ahogy ez a bemutató felemásságából kiderül, elmondott mindent, amit a darabról elmondhatott, s megpróbálta hozzátenni azt is, ami nincs benne. Több oldalról közelített a szerzőhöz. Azt is mondhatnám, feltranszponálta. A többit a színészekre bízta. A színészek éltek ezzel a szabadsággal, majdnem a comédia del arte (a rögtönzött vígjáték) határán, s csak így kerülhetett sor az éjszakai bújócskajáték és. ijesztgetősdi ízléstelen fordulataira, amelyek rám úgy hatottak, mintha a szimbolista és szürrealista törekvések közül egy tizenhatodik századbeli vaskos itáliai darab valamelyik jelenete röhögne szembe. így történhetett aztán, hogy a nyolc nő. közül hét elsősorban azon igyekezett, hogy minél nevettetőbb és minél szélsőségesebb maszkot öltsön magára, ami azt eredményezte, hogy jellemformálás és élő figurák helyett az alakítandó szerepeknek inkább a karikatúráival találkoztunk. A nyolc nő közül mindössze a Pierette-t alakító Szentpétery Arankát kímélte meg ez a hatásvadászó buzgalom. Mértéktartása szinte kiemelte és elhatárolta a többi szereplők közül. Pedig az ő szerepe is kínált olyan félreérthető kettős receptet („kivénhedt lokáltáncosnő“ — állítják róla a család nőtagjai. „Tiszta, mint a liliom, a férfiak áldozata“ — véli róla
