Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Szó és játék
Madame Chanel), amelyet ha szóról szóra elhisz, és naturalista módon kopírozni akar, úgy cserélhette volna a maszkjait, mint a régi görög drámákban a színészek, akik a nevetés, a harag és a szomorúság külső vonalait kívülről rakták az arcukra. Szentpétery Aranka azonban semmi ilyenre nem törekedett, megmaradt frivol, elegáns szépasszonynak, aki éppen azért lehet ilyen is, olyan is, mert rendelkezik azzal a minimális társadalmi fegyelemmel, amelyet egy ilyen körhöz tartozó hölgytől joggal elvárhatunk, s valamiféle keresett önfitogtatással nem válik rögtön átlátszóvá, hogy íme, egyik pillanatban itt vagyok ringyó, ott meg liliom. A darab többi szereplői, ha különböző művészi szinten is, de ettől a természetességtől erősen eltávolodtak. Magatartásuk és játékuk sem invokálta a jómódú polgárcsalád levegőjét. Ellenkezőleg, a cselédséget és a házbelieket jóformán nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Valamiféle patriarchális egyenlőség jegyében igyekeztek túlharsánykodni, túlbohóckodni egymást, amely igyekezet aligha lehet jellemző egy gazdag, elegáns burzsoá család légkörére. Sajnos, az elmondottak még az egyébként kitűnő színészi adottságokkal rendelkező Fe- renczy Anni alakítására is vonatkoznak, aki ezúttal mindössze harsány karikatúrát és nem meggyőző életből vett figurát hozott a színpadra. A hoppon maradt nevetséges vénkisasszony figuráját nagyon is jól ismerjük már az irodalomból, de az életből is ahhoz, hogy egy ilyen mélyebb árnyaltságot nélkülöző egy- maszkú hisztériával beérjük. Még akkor sem, ha egyes fintorait valóban szórakoztatónak éreztük is. A Mamyt alakító Palotás Gabinál és a feleség szerepével birkózó Lengyel Ilonánál főleg az hibáztatható, hogy adósak maradtak a nagypolgári atmoszférával, s az így keletkezett helyzettelenség vagy helyzettelítetlenség részint a cselédséget megjelenítő Lelkes Magda Chanel-jére és Lőrinc Margit szobalányára is rávetette árnyékát. Mégis az ő kettőjük (Lelkes Magdára és Lőrinc Margitra gondolok) alakítása valamivel meggyőzőbbnek és iga- zahbnak hatott. Budiás Ida, akire az a szerep hárult, hogy a bűnügyi játék logikátlanságában a logikát képviselje, igyekezett feszes maradni az általános felfordulásban. Thirring Violának viszont ezúttal sem „feküdt“ a szerep. Kifejezetten nem bohózatfigura, úgy látszik, számára a líraibb szerepek valók. Platzner Tibor színpaddíszletei is adósak maradtak az eleganciával és az ízléssel, amelyet a szerzői utasítás a nagypolgári család szükséges kulisszáiként igényel. Díszleteit inkább a kopottság és szegényesség jellemezte, s ahogy azt már Gály Iván is megjegyezte, a szalon „inkább beillene egy vékonypénzű nyugdíjas hivatalnok lakásába, mint egy nyugati gyártulajdonos lakába. Még ha csőd előtt áll, akkor is ...“ A bemutatót az elmondottak alapján semmi esetre se tartom előre lépésnek. A komáromi Területi Színház mai gárdája, mai vezetősége sokkal többre képes, ha megfelelő szövegkönyv áll a rendelkezésére, s ha a rendezői intuíció megfelelő rendezői határozottsággal is párosul. Mindenesetre képes arra, hogy szó, játék, gondolat közé meghúzza a látottaknál és hal- lattaknál kifejezőbb egyenlőségjelet.
