Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - FIGYELŐ - Koncsol László: Batta György: Virágot nyit a puskacső
megnyílt a lélekbörtön / és anyánk lett a föld, a mostoha" („Tervezett óda nemzedékemhez“) stb. Kezet tartani az idő ütőerén, mérni e vajúdó század lázát, majd (rögtön utána) vajúdó lázzal teremteni a Rendet, a Kort (nagy R-el, nagy K-val) — megannyi, minden vajúdás nélkül öntött frázis. Rossz referátumokból és hangzatos, rossz zsurnalisztikai cikkekből átültetett teljesen üresre csépelt szólamok (és minél nagyobb szavakat kapcsolnak össze, annál üresebben kong bennük a felállított tétel), amely szólamok, sajnos, oly nagy fertőzést végeztek nálunk a művészetben is (a zsurnalisztikában is, csakhogy ott nem verik ki annyira a zsáner szemét). Olyan súlyosan lényeges és bonyolult kérdésekhez, amelyekről ezek a fölfújt szókapcsolatok szólam akarnak, nem lenne szabad ilyen kijelentésekkel még közeledni sem. És ha mégis ezt tesszük, nem tudjuk, mit cselekszünk. És akkor itt egy, a maga jelentőségében tragikus nemzedéki vonás nyilvánul meg bizonyos oldalról: e nemzedéknek ama tragédiája, hogy alapjaiban sem adatott meg neki az élet dialektikájának és szerves összefüggéseinek valódi tudása, igazi érzékelése. Az effajta tragikusan csonka bizakodás azért hát nem érzi szükségét annak, hogy az ilyen végkijelentéseknek legalább a hozzájuk vezető út valamilyen küzdelmes előzményeire kellene épülniük. Mindamellett a bizakodás Kulcsár Tibor esetében, úgy látszik, természetének mélyen alapvető tartozéka. A természet életét, erőit figyelő és visszhangozó verseiben tisztán, hiteles igazként szabadul fel belőle. A természet képe, folytonos változása, mozgása feloldja benne a boldog egyesülés örömét, és újból erővel, hittel, bizakodással ajándékozza meg. Képei sajátosan lendületesek lesznek, hangja tisztul, a versek és verssorok belülről átforrósodnak. így pl. a „Konok téli vers“, a „Fehéren a télben“, a „Tavaszköszöntő“, a „Verebek“ című versek; a „Hajnali meditáció“ kezdő serai: „Ha kilépsz ľ a pengeéles, hűvös hajnali szélbe, t úgy érzed, / olyan ez a reggel, / mint alvó búzamező fölött / a hosszúhosszú, fehér hólepel: / alatta a fagyos humuszban / várja a mag az éltető tavaszt" vagy a „Bizakodó ének a reggelekről“ több sora. Van abban valami megindító, ahogyan ezek a versek merítik friss bizakodó lendületüket a természettől — egészen közvetlenül, egyenesen, a sző természeti értelmében tisztán: nem szűrik át az emberin, a tapasztalaton, a kételkedő intellektuális közvetítőkön. Kulcsár gyermekien boldog reggelekre, kezdésekre, tavaszokra, hajnalokra ébred. Miért éppen itt szabadul föl énjéből, valójából valami? Azért, mert itt személytelenebbül, mintegy rangrejtve vallhat magáról, a naivitásról is? Mert igen, naivitás, hiteles, igaz naivitás ez (mint értékfogalom) Kulcsár Tibor verseiben. Ezeknek a verseknek az olvasása közben többször kellett Szabó Lőrinc „Nyitnikék“ c. költeményére gondolnom, erre az egészen másfajta természetidézésre, amelyben az emberi értelem, tapasztalás és a kétkedő szellem szemléli a természetet, és az emberi kereséseknek, fájdalmaknak, vigadalmaknak, keserveknek egész küzdelmes történetét sűríti bele ebbe a szemlélődésbe. De nem úgy gondoltam rá, hogy ez a rágondolás valamit is elvett volna a Kulcsár-féle naiv szemlélődés ízéből. Csak azon tűnődtem el, vajon milyen utak fognak föltárulkozni ez előtt a Kulcsár-féle szemlélet előtt a rá váró küzdelmek során. Mert annyi bizonyos, hogy keményen kell megdolgoznia, könyörtelenül fáradnia saját színeinek és ízeinek kibontásán abba a még nem kész vegyületbe, amely az ő nemzedékének feladatául adatott. Koncsol László Bottá György: Virágot nyit a puskacső Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry, 1965 Batta ösztöneit, ha verset ír, ugyanaz a mechanizmus mozgatja, mint a játszó gyermekét. Ha olvasom, a vers mögött feltétlenül megérzem a gyermeket, aki figyeli, forgatja, szétszedi, összerakja, egymás mellé állítja és újra elválasztja egymástól a dolgokat. Ilyen kockatologtó játék egy-egy Batta-vers is. A kötet érdekes pillanatban született. Mivel kiforratlan, helyenként könnyen rajtacsíphetjük, hogy hangjával, nyelvi eszközeivel, stílusfordulataival és a szerkesztés fogásaival Illyés Gyula példájához igazodik, de mégis, őszinte lírája, keresetlensége és természetes gyermeki tisztasága magával ragadja az olvasót. Mintha szándékosan a primitív festők programját igyekezne átültetni a költészetbe, bár azt hiszem, mégsem tudatos célkitűzés ez nála, hanem egyszerűen ösztönös megnyilatkozási forma. Egyik versében (Egy szekérderéknyi csillag közt) két ellentétes fogalomcsoportot
