Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Koncsol László: Batta György: Virágot nyit a puskacső

állít egymással szembe. Csillag, patak, bokor, virág, szökőkút, fény az egyik oldalon, nyüszítő barna kutya, barbár gazda és a gereblye nyele a másikon. A vers arról szól, hogy a természet derűs szépségét megbontja egy gazda, aki érthetetlen módon, de annál vadab- bul püföli a kutyáját. Batta meghökken: hogy lehet az ember ennyire idegen a természettől? (Kérdés, valóban idegen-e azzal, hogy így viselkedik.) Batta, jellemző módon, egy lepkét küld a színhelyre, vele mondatja ki az ítéletet: „A lepke pedig libegjen oda a lim- lomos udvarra / és szálljon a barna kutya fölé, / és mondja el mindenkinek, amit látott...“ A gyermek ítél így a felnőttek világáról.

Sorolhatnánk a példákat. Ilyen a bogárkákról szóló vers, és szép, megkapó, ahogy Katiját, mint egy drága kincset, büszkén felmutatja („Láttam Flórát. / A Balatonnál jártam, és láttam Flórát. / Téged láttalak benne, Attila. / Nekem is van Flórám: Katim,“), vagy ahogy

érvei és bizonyít vele (

.......s írok azért, hogy

m

indenkinek megmaradjon / apja, anyja, virágja, madara, Katija.“).

Figyelmet érdemel sajátos panteisztikus világnézete. (Ha már panteizmust mondtam, ki kell egészítenem: materialista panteizmusról van szó.) A dolgok, tárgyak, jelenségek legfőbb vágya Battánál az, hogy egyesüljenek, egymásba folyjanak, összhangban éljenek egymással; a világ egy, csak a civilizáció idegen a természet békés derűjétől, mert megbontja a rendet, a harmóniát. Gondolati szempontból kiforratlan ez a világnézet. Igaz. Cáfolni lehetne? Igaz, de inkább idézzünk néhány sort verseiből, mert azáltal, hogy egy eszményi világ képét festi bennük, magáról a költőről, az emberről beszél, s ezért igaz és szép: „Most értem csak: dobozbörtönük világa — elől menekülnek ki a világba, / mert úgy hiszik, sorsuk a halál / csak jobbá váltja, /. bár essenek szét kék füstre, / hamura, de beieszívódnak a fákba, / szövetbe, bőrbe, virágba, / s ez a bolygó lesz majd tág dobozvilága annak, / kit elszívok előbb. / Ezért a hév: ■engem szívj előbb, / ne őt, ne őt, ne őt!“ (Ének három cigarettáról.) Annyira szereti a világot, olyan komolyan veszi a harmóniát és a teljességet, hogy fáj neki, ha valami ■csorba esett rajta: akár egy fa, akár egy bogár pusztulását látja, fájdalmában vers születik (Bogárballada, Egy kis fa halálára). S jellemző az is, ahogy a maga esztétikai hitvallását megfogalmazza, tömören és véletlenül, csak úgy mellékesen: .......szép volt,

m

ert tiszta volt és jó volt ez a látvány / na- 3yon-nagyon-nagyon-nagyon.“ A szép tehát akkor szép, ha tiszta és jó is egyúttal. Vagy inkább így: ami tiszta és jó, az szép is, mert

belső értéké által nemesedik széppé. íme, a moralista!

Ezeket a morális érveket valószínűleg Illyés mester költészete is erősíti benne. Illyés ugyanis a versépítés fogásain túl lírájának azt a lényegi sajátságát is felfedezte, hogy kicsiny, látszólag jelentéktelen dolgokban is megtalálja a monumentálisát, az általánost, sőt, a morálisát. Batta az „01vadás“-ban a jégcsapról lehulló első cseppet ünnepli, „az első jégcsap forradalmát“, hogy később így variálja a gondolatot: „Az első pár csepp? Semmiség! — vélnéd, / pedig ez a fagytörő, a hősi. / Ahogy zenél az ereszen, hallani belőle március-április kékjét...“ Művészi szempontból is szép ez a játék, ahogy a hangot és színt keveri: a hang színt, a szín hangot asszociál (... hallani belőle március-április kékjét

Ezeken az erkölcsi értékeken túl a sarjadó művészt dicséri Battában, hogy sejti a szavak mágiáját, a szavakban rejlő zeneiség értékeit. Figyeljük meg ezeket a sorokat („Szerelem“):

.......Öngyilkosként pottyan földre a megcsalt

a

lma a fáról: / ha nem szeretsz, egy kötélen a csillagokba röppenek a világból! ... / Cipőm a fűzővel, / ingem a gombokkal, kabátom a vállammal van gyönyörű, nehéz szerelemben. / így válik világom is szebbé napról napra: / felfedeztem, hogy összekacsingat a tej és a kanna, / s egyszerre testvérek lettek, tárgyak, állatok, emberek: / ti is szerettek, én is szeretek!“ Vagy ez a szép négy sor József Attilához írt verséből: „Hidd el, ha rajtam állt volna, / akár az űr hatalmas kenyereit, / a napot vagy holdat tettem volna eléd: / egyél, testvérem“.

Verseiben itt-ott pongyolaságra, fegyelmezetlenségre, szertelenségekre bukkanunk. De van egy nagy erénye: témáiban lehetőleg kerüli a közhelyeket, még a modern közhelyeket is. Illyés és talán a szürrealizmus (talán Apollinaire?) jó iskolának bizonyult. Ahol közvetlenül, a lírai áttételeket sutba dobva moralizál, ott művészietlen („Ki tudja, hány nap még a világ“). Vannak lazán szerkesztett, hiányosan kiértékelt portréi (A szódás, Egy kártyázó öregről). Ezek a versek arra figyelmeztetik Battát, hogy több tudatos munkát kell fordítania a témákra. Ezektől eltekintve azonban érdekes és elég szokatlan belépő ez a kis könyv az irodalomba. A kérdés, mégpedig igen komoly kérdés most ez lesz: hová, merre fejlődik tovább, mi lesz belőle? Képes lesz-e rá, hogy a gyermeklétből átmentett tisztaságát tudatos tisztasággá, panteizmusát átgondolt világnézetté, kedves, zsendülő líraiságát kemény férfilírává érlelje? Azt hiszem, ez jövőjének legfontosabb kérdése.