Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Az írói erkölcs legendája

zisokkal, zsíros bőségben elfojt, megpuhít minden mást, ami ezt az úri mulatságot zavarná.“ Áz ellenpólus a másik véglet: Ady és emberirodalom. Európa és vox humána. Fábry.

Fábry költöfilozófus és erkölcsi fenomén.

Persze ez magyarázatra és bizonyításra szorul.

így ír 1937-ben „Hiperintellektualizmus?“ című cikkében: „A magyarországi terület: ellenforradalmi hódoltság, következésképp csak mi és Erdély lehetünk a jövő folyamatossága. Ez a felismerés céllá lényegül. Egy kisebbség vállalta az akadályozott többség progresszív munkakörét. Irtózatos munka ez. Itt mindenkinek külön-külön magában kell, kellett kiépítenie egy szigetprogresszivitást. Átváltani, elölről kezdeni, és ugyanakkor már eredményt is dokumentálni: senki se csodálkozzon, hogy ez nem sikerülhetett, hogy a kiteljesedés nem lehetett elementárisán megnyilatkozó. Alapot rakni és csúcspontot jelenteni egyszerre nem lehet.“ A hangsúly a szigetprogresszivitáson van, az egyedüllét tudatosításán, a magányon. Szellemi magányon, mely a látszólag egységes ideológiai arcvonal ellenére is fennáll. Személyes pszichikai és fiziológiai adottságán túl, ez a felismerés eredményezhette Fábry elvonulását a közélettől, stószi „remeteségét“. Az ilyen magatartáshoz akaraterő és bátorság kell. Szellemi bátorság önmagunkkal és a világgal szemben. Bátorság pedig — szellemi bátorság — nincsen erkölcs nélkül, mert ezt a fajta bátorságot éppen az erkölcs adja.

Fábry Zoltán stószi világa „komplex világmindenség“. A beérkező híreket és valóságjeleket ennek a „fábryi mindenségnek“ a kritériumai fogadják és értékelik, s a világba küldött híradásokat ugyancsak ennek a világnak a saját benső etikai normái diktálják. A belépő „kanálisokon“ megtörik a mellékes külső behatások intenzitása, s a kilépő „kanálisok“ nem vesznek fel vissza ellenhatásokat. Zárt érzéki-indulati egység keletkezik ily— módon, melynek vaskövetkezetességű etikai és esztétikai törvényei vannak, s mint az ana- Iögikus számítógép a beléadagolt program parancsára, úgy termeli ez a szellemi komplexum megnyilatkozásait, öntörvényűén és szinte „isteni“ tökéllyel. (Ebben az esetben az „isteni“ tökély nem abszolút csalhatatlanságot, de az ítéletek maximális önállóságát jelenti.) Képzeljünk el egy világítótornyot a tengerek közepén. melynek messzire látszik a fénye, s mely a világról való információkat és ismereteket egy rádióvevőn kapja a külvilágból! A rádióvevő roppant érzékeny, a legkisebb intenzitású jeleket is képes fogni, és’kezelője, a rádiós

fogékony minden iránt, amit az emberi lélek termel és magába szív. A jelek, újságok, könyvek, a világ szellemi megnyilatkozásai — szavak burkába öltözött értesülések, gondolatok, érzések és indulatok — egyre jönnek, és a rádiós olvassa őket. Aztán feldolgozza, és felel rájuk, a világítótorony antennája gyűrűző hullámokban sugározza üzenetét a nagyvilágba. Jelei — válaszóik. Egy érzékeny lelkű és tiszta erkölcsű ember válaszai, viszonyulása a világhoz. A nagyvilág kérdez, s a rádiós válaszol. Szavak közvetítésével kapja a kérdést, s ő a fogalmak tényközlő erejére támaszkodva válaszol. Innen erényei és — tévedései.

Az erényekhez képest a tévedések elhanyagolhatók, de a kép dialektikus egysége miatt beszélni kell róluk. S miután önmagukban is érdekes és jellemző konfliktusok eredményei, kissé bővebben beszélünk róluk. A tévedések ott kezdődnek, ahol a szavak tényközlő erejének a teljessége megtörik. A szó, a fogalom: absztrahált élet. Teljessége néha nagyobb az egyszerű életjelenségeknél, máskor viszont csak a valóság felületét súrolja, körültapogatja, és külszínt közvetít. A világból felfogott jelben, szóban nem mindig van benne küldője: az ember. Néha kimarad belőle egy életdarab — talán benne sem volt! —, csak a váza marad meg, csalókán és igézően csillogva ugyan, de lényegében — hamis. Vagy egyszerűen vérszegény. Szónyomorék

— lüktetés nélkül. A rádiós felfogja, és vagy helytelenül értelmezi, vagy felismeri, hogy nyomorék, és rálehel, élettel tölti meg. Megtölti a saját világa valóságával és tartalmával, az elméletileg tökéletes és steril szellemélet töltéseivel, melyek ugyan kristály- tiszták és igazak, de a realitáshoz úgy viszonyulnak, mint a desztillált víz a vízvezeték vizéhez. Tudjuk, hogy az előbbi abszolút tiszta, de a másikat isszuk, és számunkra az jelenti a vizet. S ez a folyamat egy tökéletes automatizmus, magától termeli önmagát. Mind több külvilágból érkező jelet tölt meg öntörvényű tartalommal, mind több közvetve szerzett élet- tény magyarázódik „szuverén fábryi fogalmakkal“, s határesetekben (ekkor legvalószínűbb a tévedés lehetősége) a külvilágról mondott Ítélet az öntartalam illusztrációjává válik. Néha tévesen. Olyan gyakran tévesen, amilyen gyakran nem fed a hírként kapott fogalom hús-vér valóságot.

A szellemmagány előfeltétele — az erkölcsi bátorság mellett — a következetes és igaz világszemlélet. A húszas-harmincas évek óta Fábrynál ez a marxizmus. Szocialista ember- eszmény és internacionalizmus. A szlovenszkói entellektüelnél ez helyzeti létadottságok és az emberi géniusz találkozásából született felis-