Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Az írói erkölcs legendája

elemzi ez az írás Fábry Zoltán „Kúria, kvater- ka, kultúra“ című könyve kapcsán. Fábry különösen alkalmas (s talán egyedül alkalmas!) ily célú vizsgálódásra, mert kritikai és publicisztikai munkássága mintegy összegyűjti, rendszerezi és elemzi múltunk szellemi eredményeit. S érdekes módon a tévedések és kudarcok is plasztikusan és megfoghatóan, szinte önálló életet élnek Fábry írásaiban (nem mint az ő tévedései!) azért, mert mindig pontosan meg tudja mondani, hogy mit igenei, vagy mit vet el. Nemcsak a saját álláspontját körvonalazta meg részletesen, de elemzésein keresztül annak a filozófiának és életérzésnek a rendszerét is megismerjük, mely ellen küzdött egész életén át. Fábry az érem másik oldalát is megmutatja, elénk tárja, aztán szenvedélyt és borotvaéles logikát egyesítő stílusával felboncolja és megsemmisíti. Könyve olvasása közben lapról lapra nőtt bennem a felismerés: a szlovákiai magyar író számára Fábryt ismerni — önismeret.

„Husvéttalan a magyarság

S írni, tenni

Mégis űznek nagy parancsok.

(Ady)

Ezt az idézetet választotta Fábry 1923. április 1-én írt „Irodalom és magyarság“ című cikke mottójául (Kassai Napló). S a kezdeti tétova lépések után ez a cikk már programot ad, és határozott szellemi álláspontot foglal el. De először néhány szót a közvetlen kezdetről. A szlovákiai magyar iródalom első jelei — életjelek. A Komáromban megjelenő egyik folyóirat címe: Vagyunk! Az irodalomnak rá kell ébrednie: nyelve magyar, de központja nem Budapest. Központja Prága, vagy Pozsony? Vagy egyik sem? Hová tartozik? Kihez? Leginkább senkihez, talán joga sincs hangját hallatnia! Az első hangok az elha- gyottság, a kétségbeesés és fájdalom hangjai. Fábry ezt a korszakát „nacionalista periódusnak“ nevezi, és így ír róla: „1920-ban partra vetett, levegő után kapkodó halként, a ta- lajtalan, hazát, történelmet vesztett magyar szólt belőlem.“ Két év kellett hozzá, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy a puszta létigényén túlnéző szellemmunkásnak valahová orientálódnia kell, nem maradhat meg a kétségbeesésnél és siránkozásnál. A célok tisztázásához járult az a felismerés is, hogy a gyerekcipős irodalomra kettős feladat várt: „tanulva-taní- tani“ (Fábry). További döntő tényező az emigráns írók jelenléte, akik a szellemi életben eleve a progresszív, népi szocialista, vagy egyenesen marxista esztétikát képviselték, A

másik oldalon színre lép a politika — nemzetiségi politika —, céljainak és módszereinek felismerése íratta le Fábry val e sorokat: „A valóság az az irodalompolitika, melyet az egyenlet másik oldalán az a magyarság szentesít, mely a pillanat érdekének távlatában él, mely a múlt ábrándjaiért elvetéli a jövőt, a magyar glóbus fantomjáért — a magyarság irodalmi, kulturális korkapcsolódását. Ennek a magyarságnak hite és életkérdése az irodalompolitika. Halála az általános, a világirodalmi, művészeti követelmény, az örökkévalóság, a minden elé állított ember. A követelmény erejét nem bírja, kidobja az egyenletből, és saját pillanatcéljának, gyöngeségének, értéktelenségének korrespondeáló tényezővel: az irodalompolitikával helyettesíti. És sikerül neki. Mert tapsolnak, hisznek neki“. S a felismerés diktálja a célt is: „megszüntetni egy olyan értékelés hatalmát és irodalmi befolyását, mely a pillanat lokális eszközét szentesíti, és ezzel elgáncsol, halálra üldöz minden értéket, mely a jelent a jövő távlatának erejével az egyetemesség víziója, megérzése, kritikája elé állítja“. „Küzdelem az író ellen, aki a fájdalmat konjunktúrával kapcsolja, mert útja, vágya végén nem áll más, csak a — díszpolgárság.“ A példakép: Ady, s leíródik a mondat: „Irodalmunk irányzata — európai“.

Alapvető felismerések és gondolatok ezek, melyek két évtizeden át pozitívan befolyásolták a szlovákiai magyar irodalom etikaierkölcsi magatartását és fejlődését. Meghatározták hangját, témáit és stílusát. A környezet, a burzsoá köztársaság viszonylagos demokráciája teret adott a progresszivitásnak. Az irodalom a nép felé orientálódik, szociális bajok feltárását és orvoslását tűzi ki célul, a népért a népnek ír. Témája a paraszt, a földmunkás és a proletár. Feladata: „küzdeni a magyar múlterők ellen.“ A múlterők: a nagypolgári irodalom szentimentalizmusa, a melldöngető „ősmagyar“ fájdalom, a kvaterkázó komázáson alapuló irodalmi élet. Persze a két véglet nem határolódik el szigorúan, küzdelme során egymásba mosódik, az elválasztó határok hullámzanak; mennyiségi tekintetben erőfölényről sem lehet beszélni. Közel százötven szlovákiai magyar írót tart számon az irodalom, s ennek nagyobbik hányada a „múlterők“ közé tartozott. Az irodalom egészére ennek ellenére a kisebb csoport, az „emberirodalom“ képviselőinek hangja jellemző. A kor egyetemes magyar irodalmának reakciós, visszahúzó erőit, sehol nem érik (az emigráció irodalmának kivételével) olyan megsemmisítő kritikák (s éppen Fábry tollából!), mint Szlovenszkón. Ami az akkori Magyarországon lehetetlen, az a vox humána