Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - FIGYELŐ - Deme László: Mi szép a szépprózában
ható, megkopott elemek). — A keresett kettőzés még képzavarhoz is vezet: „aki szoborrá dermedten ül, mintha kardot nyelt volna" (jóból is megárt a sok: kardnyelő szobor lesz ebből a végén!). „Használjunk szólásokat!“ — tanultuk. Igen ám: csakhogy akkor használjuk őket jól! Mert lám: „kínáltatod magad, mint a menyasszony“ (úgy tudom, a menyasszony kéretni szokta magát); — „Üj a járáson, és azzal akarja a szépet tenni, hogy folyton kicsikar valamit a parasztokból“ (teszi a szépet valakinek: részeshatározós szólás, a jelentése is inkább ez: „udvarol“; a szórendje meg kötött, aligha fordítható meg így — amint azt sem mondhatjuk: hányta rá a fittyet —; s lehet-e valamivel tenni a szépet?). ..Használjunk stílusunk élénkítésére szinonimákat, rokon értelmű szavakat!“ — sulykolták belénk; és sok tekintetben igazuk is volt Mácsnál is kifejező erejűek sokszor a szinoni- mahalmozások: „A nap perzsel, szúr, éget" (a felsorolás fokozó értékű); — „Fekszik a tetőn, pislog, hunyorog le a falura“ (a kettőzés jól érzékelteti a vakító napsütés hatását); — „(a puli) ugrált, ficánkolt ura, parancsolója előtt“ (a két ige a mozgás élénkségének, a két főnév az abszolút alá-fölé rendeltségnek érzetét mélyíti el sikeresen). — De az erőtlen, a lapos rokon értelmű pár csak a diákos küszködés benyomását keltheti az olvasóban. Mint ezek is: „Egytől nem követelheti, de a többitől sem kérheti“ (legalább a szórend lehetne polárisabb: „de nem kérheti a többitől sem“); „de lassa-i ment, csendesen haladt“; , s ez bántotta, kedvét vette“ (szinte iskolás stílusgyakorlatra emlékeztető, lapidáris megoldások, a szemléltetés, fokozás, „sulykolás“ erejének teljes hiányával). „A szavak megfelelő ismétlése nyomósít ja mondanivalónkat“ — hallottuk gyakran. S ez így igaz Mácsnál is: „csak lépeget tétován a kredencig meg vissza, a karos lócáig meg vissza"; „Sütött az anyja egy kemence kalácsot. de jobb a másé jobban ízlik a másé“; „isznak, megint isznak, s ... gyorsan fogy a pálinka“; „A lánya szeme kíséri, kíséri, míg csak a... kapu el nem rejti.“ A ritmikus ismétlődés vagy a folyamatosság-elaorózottság szemléletesen, fokozó erővel fejeződik ki mindegyikükben. Művészi hatású ez a kettős ismétlés is: „A szeme fehérje villog. Vére villogtatja. Vére korbácsolja ki az éjszakába.“ De néha az egyszerű, a változatlan helyett jobb volna a variált, a megfordított szórendű ismétlés: ,.Az ember ugyanis esténként megkívánta volna az asszonyt, máig is esténként megkívánja" (nyomósabb volna így: máig is megkívánja esténként"); — „a családok estek, bomlottak szét, a férjek menekültek, az asszonyok is menekültek" (ha ragaszkodunk az ismétléshez, akkor polárisabb így: „és menekültek az asszonyok is“); — „De nem felel rá senki, mert az úton nem jár senki“ (a második részt inkább így: „mert senki sem jár az úton“; vagy: „mert az úton senki sem jár“). Lám: az abszolút, az egyenes párhuzam néha kiemelő, nyomósító értékű, máskor unalmas, kényszeredett. — S amilyen jó hatású lehet a szándékos, nyomósító ismétlés, annyira suta a szándéktalan: „Szépe László meri a vizel a moszatos, békanyálas vályúba. Mindig késve meri a vizet“; — „No, de az ember mindenben nem lehet első, mint ahogyan utolsó sem lehet" (a második lehet sután rímel, s egyébként is teljesen fölösleges). — Zavaró még az ilyen gyökismétlődés is: „A házak a kanyargó műút két oldalán sorakoznak szép zárt sorokba.“ Mindez nem valamiféle „dolgozatjavítás“ akar lenni, inkább csak lebeszélése Mács Józsefnek arról, hogy mindenáron „szépen“ akarjon írni. — Hogy pedig vannak benne !lyen törekvések, arra (ha nem tudnám is tőle magától) letagadhatatlan bizonyíték a kötet legelső és legtestesebb darabja, „A hold rabja“. Ebben az elbeszélésben sűrítve megtalálható minden, ami hagyományos stilisztikai ílőírás, de ma már inkább stílusvirág vagy éppen stílussallang. Ez az írás valóban „szép“, — de csak abban az értelemben, amilyenben oéldául Kovalovszky Miklós kérte tavaly számon a szépséget a Rozsdatemetőn — igazi pálcasuhogtató tanárbácsis hátulrólsággal — a Magyar Nyelvőr hasábjain, nem kevés ellentmondást váltva ki ezzel köreinkben. Mi is „A hold rabjá“-ban az alapvető stílushiba? Az, hogy mondanivalója, tartalma nagyon is reális és nagyon is mai; — hangvétele azonban alapvetően romantikus, balladás-le- gendás ízű. A forma így elszakad a tartalomtól, önállósítja magát; s a kettévált írás semmi meqgyőző erőt nem sugároz. Márpedig a novella — mondja igazul Fábry Zoltán — ..nem a manifesztálás műfaja, a pátosz megöli“, s méq azt idézi hozzá Csehovtól. hogy az írónak hősével való együttszenvedését ..az olvasó ne vegye észre“ (Harmadviráqzás, 292). Magát Mácsot is megrója eqyéb írásaiban is itt-ott jelentkező, s az irrealitást takargató Iirizálá- sáért (uo. 251, 254), — teljes joggal. Mert meggyőz-e bennünket egy negyvenen felüli parasztember szerelmi tépelődéseiről ez a romantikus megfogalmazás: „Milyen furcsa, rejtelmes az élet! A szem világivása lenyűgöző és fantáziakergető“?! Vagy tovább: „Tűnő nyár, asszonyhívó vallomás zeng a fülében. Maga az élet zsongatja, harmonizálja a szép