Irodalmi Szemle, 1965

1965/9 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Prózánk útja a minőségi kiválasztódás felé

itt elképesztő lelki átalakuláson esik át; valósággal egzisztencialista figurává, a bujál- kodások és lelki szorongások közt hányódó nőorvos rokon alakjává változik. A realista eszközökkel megformált könyvnek ezek az oldalai kiagyaltan, egzisztencialista és erotikusán exhibicionista olvasmányemlékek naiv adaptációjaként hatnak.

Katicának ez a furcsa s a történetbe szervetlenül beiktatódó jellemváltozása nemcsak a lélektani megalapozottságon ront, és a művészi módszer egységét bontja meg, hanem a regényben körvonalazódó szerelmi-erkölcsi eszményeket és igényeket is kétségessé teszi. Az író által kiválasztott műfajban, a leányregényben, a pozitív erkölcsi eszménynyújtás nemcsak jámbor kívánalomnak, hanem műfaji posztulátumnak is számít. A Katicabogárban ez a posztulátum — főképp a most tárgyalt tematikai és jellemábrázolási ficam következtében — érezhető törést szenved, amelyet az anyaság végső vállalásának erőtlenebb ábrázolása sem állít helyre. A könyv elolvasása után az a benyomásunk, hogy az író a régi szerelmi-erkölcsi felfogással szemben érzett jogos elfogultságában az új erkölcsi ideálról meglehetősen kötetlen, homályos és helyenként szabados elképzeléseket alakított ki.

Szabó Béla új regénye (Ebek lázadása, 1964) a csehszlovákiai magyar regényírás érdekes és egyedülálló kísérletének számít. Az állatregény ősi, de örökifjan hatásos és posszibilis műfajával íróink közül eddig még senki sem próbálkozott meg. Az úttörő Szabó Béla bátor vállalkozása kudarca ellenére is megérdemli a dicséretet; műve a műfaji törvények zátonyán fennakadt ugyan, de az értékrakomány egy része épen maradt és megmentődött.

A műfaj kiválasztását Szabó Bélánál — Fábry találó szavaival élve — a téma „embertelensége és kimondhatótlansága" determinálta. Ezt a nyelvet és tollat megbénító tematikai gátlást az író „A család kedvencé“-ben így fogalmazta meg: „A világ egyetlen nyelve sem tud megbirkózni a fasiszta tettek súlyos következményeivel: a szó egyszerűen összeros- kad ..., a nyelv, mely arra volt hivatva, hogy szolgálja az emberiség haladását, ellenállt annak a gyalázatnak, amely a fasizmus lényegét képezte.“ Ebből a felismerésből, rádöbbe- nésből az új regény műfaja szinte önként adódott: a fasizmus embertelenségeit kifejezni akaró író emberszereplők helyett állatokat, emberi nyelv helyett állatnyelveket alkalmazott, s — megint csak Fábryt idézve — „zoológiái metaforát“ írt.

Fábry a könyvről írt s majdnem minden vonatkozásban végső szavakat kimondó kritikájában széles világirodalmi összefüggésekben

és az elméleti-műfaji elemzés mélyre hatoló szondáit alkalmazva vizsgálja meg Szabó Béla „állateposzát“, és arra a megállapításra jut, hogy az író ezúttal erejét és adottságait meghaladó művészi feladatra vállalkozott, és műfajt tévesztett: „Az állateposz törést szenvedett, a következetes, biztos vonalvezetés elmaradt, a végigvezetés nem sikerült. Nem sikerülhetett, mert ebben az állateposzban — műfajt és példázatot gyengítőén — több az emberi vonás, mint az állati. Az ebek gazdáik tükörképei, emberi tulajdonságok hordozói, másolatai... Az állatpéldázat csak önmagában mond valamit, emberi segédvonalak nélkül: az utalások itt egységet bontanak. Az állatvilágból kell tanulságot vetíteni az emberibe, és nem fordítva... Allateposzban éppen az a kínálkozó nagyszerű, hogy az emberi párhuzam kimondás, magyarázkodás nélkül érvényesül, a történetnek önmagától, hozzáadás, segédvonal, utalás nélkül világosodik ki az értelme és meseegyszerűségében — a tanulsága ... Szabó Béla progresszív célzattal írta meg állatmeséjét; töretlen antifasiszta szellem fűti és hozta létre azt, de kivitelezésében — mert vétett műfaji törvénye ellen — mondanivalója ellapul, és tematikája agyonüti. A hasonlat-advekáció sikertelensége, az áttétel törése, a műfaji pontatlansága mondanivalójában bosszulja meg magát. így aztán az Ebek lázadása nem adhat hiteles tükörképet sem a fasizmusról, sem az antifasizmusról.“ (Irodalmi Szemle, 1965. évf. 5. sz.)

Szabó Béla állatregényében a metafora erejét nemcsak az állati és emberi szféra műfajilag helytelen összekeveredettsége rontja le, de

— azzal való szoros együtthatásban — a metafora eszmei, logikai s lélektani felépítésének következetlensége és zavarossága is. Az író a metafora hordozójaként olyan állatfajt állít be, amelyet sorsszerű és feltétlen alárendeltsége igen alkalmassá tesz az ember elleni lázadásra, — de a kutyák konkrét lázadásában éppen az indítóokok és célok logikai összefüggései és erkölcsi alapjai kuszálódnak össze. A lázadás először rokonszenves célkitűzéssel, a szabadság jegyében indul, de csakhamar a fajta kizárólagosságára törő, a „kutyák mindenek felett" jelszót hirdető mozgalom szélesedik ki belőle. Ha arra gondolunk, hogy eleinte a fasiszta mozgalmak is tetszetős szociális jelszavakkal tévesztették meg és toborozták össze a jóhiszemű népi tömegeiket, akkor elfogadjuk ezt az allegorikus párhuzamot, de azon nyomban súlyos hiányérzetet kelt bennünk az a tény, hogy a Tip által megszervezett lázadás esztelenségei ellen a leghaladóbb ebek sem tudnak — szükségszerűen! — mást szembeállítani, mint az ősi,