Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - DISPUTA - Rákos Péter: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire
látszani. A provincializmus egyik legárulóbb tünete a tőle való menekülés, olyan, mint az ittas ember bizonykodása, hogy színjózan. íme, itt is felüti fejét a vízipap. Más kérés persze, hogy a legeszményibb feltételek között fejlődő legizmosabb tehetségekből sem születik elsőrendű irodalom, ha nincsen éltető talajuk: műveikre éhes, azokat értő és visszhangozó közösség. Igaz, egy-kettő a legkiválóbbak közül egyénileg így is üdvözülhet, s kitaposhatja az útját a Parnasszusra, csakhogy most nem arról van szó, ikinő-e körünkből egy-két kitűnő író, hanem megterem-e a várva várt magas színvonalú irodalom. Az pedig a gúlához hasonlatos: jó széles alapról indulva zömök, szilárd törzsön át fokozatosan keskenyedve szökken csúcsba. Ezért van — egyebek között — egészen rendkívüli fontossága viszonyaink között a jó magyar iskolának, ahol jó szakképzettségű, avatott pedagógusok oktatják nemcsak a magyar nyelvet és irodalmat, hanem a szlovákot, az oroszt, a franciát, a matematikát, a fizikát is, mert noha a jelen ankét elsősorban az irodalom kérdéseit feszegeti, azt hiszem, senki előtt sem kétséges, hogy a legtágabb értelemben vett kulturális miliőről van itt szó voltaképpen, mindarról, amivel egy közösség irodalma áll vagy bukik. Harmadszor: A híd-program eredményei? Hiszek bennük: vannak. Nem mérhetők le grammra, nem fejezhetők ki semmiféle mértékegységben; alkalmasint már a fentiekből is kiderült, hogy inkább bízom a természetes fejlődésben, mint az intézményes fel- lobbanásokban és deklarációkban. Ha üstökön aikarnám ragadni a kínálkozó paradoxont, azt mondanám: annál inkább híd, minél kevésbé program. Egy egészséges életműködésű, kultúrált kisebbség automatikusan híddá kell váljon hazája és nemzete között; csak éppen ez nem látványos effektusokban szokott megmutatkozni, hanem szívós és hosszan tartó rétegeződés formájában. Persze, ha az elmúlt év tapasztalatait firtatjuk, vannak borúsabb mozzanatok is; ezekről sok szó esik mostanában, s én nem is tartom fölöslegesnek az elmúlt dolgok felmérését, ha az tanulsággal jár, de célszerűbbnek látnám mégis inkább előrefelé tekinteni. Közép-Európa népei okosan teszik, ha múltjuk egy részére fátylat borítanak; s úgy tűnik, hogy a fátylak borítására a legalkalmasabb időpont a mindenkori jelen pillanata. Negyedszer: A nemzetiségi létből nem következik semmiféle műfaji determináció. Következik belőle bizonyos tematikai determináció, pontosabban: egyfajta potenciális tématöbblet vagy tematikai illetékesség, melyet a kultúrkörök határán elfoglalt helyzet biztosít. Meg is nyilvánul ez minden nemzeti kisebbség irodalmában, szándékaitól teljesen függetlenül. Ami az „etikai determinációt“ illeti, régen tisztázódott már. Körünkben él a „vox humana“ eszméjének fáklyavivője, Fábry Zoltán; Magyarországon is szolgálják ezt a gondolatot innen elszármazottak: Dobossy László, Szalatnai Rezső, Sziklay László, Győry Dezső, Kovács Endre és sokan mások. A nemzetiségi sorban élő ember szükségképpen fogékonyabb, tárgyilagosságra termettebb, szülőhelye, munkája, olykor családi kapcsolatai révén, néha meg csak azért, mert van szeme a látásra és füle a hallásra. A nekünk par excellence szívünkhöz nőtt költő hajdani csüggedt kérdésére: „Mit ér az ember, ha magyar?“ — azt tanulja válaszul, hogy „mit ér a magyar, ha ember“. Sokat ér. De a vox humana is ott csendül meg a legigazabban, ahol hordozóinak nem fogadalma, hanem természete. Az ötödik kérdés megválaszolására nem érzem magamat eléggé tájékozottnak. De amit tudok vagy tudni vélek, az arra vall, hogy a kérdésben felsorolt kisebbségi irodalmakat összevetve a mi konstellációnk éppenséggel nem kedvezőtlen. S ameny- nyire helyeselhető, ha a csehszlovákiai magyarság kulturális fejlődésének államilag biztosított lehetőségeit szüntelenül tágítani iparkodik, annyira nyilvánvaló számomra, hogy viszont a meglevő lehetőségeket korántsem használja ki az elvárható legnagyobb intenzitással. Ez tőlünk függ, s ezen segíteni kell. Végezetül még csupán ennyit: sajnálnám, ha a vízipap történetére felfűzött (s félő, hogy túlságosan terjengősre sikerült) válaszaim olyan színben tüntetnék fel a dolgokat, mintha nemzetiségi kultúránk felvirágoztatásában a tudatosságnak nem szánnék szerepet, vagy egyenesen károsnak tartanám. Utalok arra, amit előrebocsátottam: kultúránk ápolása igen is nagyfokú tudatosságot és lelkesedést igényel, csupán nemzetiségi jellege az, amit nem szabad öncélnak kikiáltani. Ne tartalma legyen az kulturális törekvéseinkinek, hanem minél méltóbb kerete! Ez magyar érdek, ez csehszlovák érdek: egyetemes emberi érdek.
