Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Ellentmondások a művészetben
Vladimír Mináč ellentmondások a művészetben II. rész Egyszer egy festő az izgatottságtól lihegve berontott Degas műtermébe: „Végre megtaláltam önmagamat, saját stílusomat!“ — kiáltotta. Degas csak ennyit válaszolt: „Én nem nagyon örvendeznék, ha megtaláltam volna az enyémet.“ Ennek az egyszerű kis anekdotának is van egy okos tanulsága. Ugyanis itt az egyéni stílusról volt szó, és arról, amiről ma nálunk annyit beszélnek: a keresésről. Az az elegáns hanyagság, mellyel Degas nyilatkozott erről, egy másik képzettársítás alapjául szolgál — patetikus, német, goethei szavak ezek: „Wer immer strebend sich bemüht, den körmén wie erlösen.“ És még egy fausti következtetést: mindnyájan, legalábbis az öregek, Faustból főként (vagy csak) a nagy szólamokat jegyezték meg: Verweile doch, du bist so schön. Ezek a szavak kissé komolytalanok és slágerszerűek, ha elhagyjuk a folytatásukat: „Dann magst du mich in die Fesseln schla- <jen .. . Die Uhr mag stehn, die Zeiger fallen.“ Hogy a mondanivalót leegyszerűsítsem, itt arról van szó, hogy a megtalálás, a beteljesülés, a beteljesülés pillanata egyúttal a halál pillanata is. Ö, igen: a vágy beteljesülése egyúttal a vágy halála is; a cél elérése az út végét jelenti. Ezért olyan nevetséges az ismeretlen festő heurékája; ezért bölcs Degas felelete. Ha valaki megtalálja egyéni stílusát, a stílus módját, ez annyi, mint például a bölcsek kövét megtalálni, az egyetlenegy lehetőséget, ami annyit jelentene, mint gúzsba kötni, bebörtönözni egyéniségünket. Éppen az állandó haladás, fejlődés ad mindennek értelmet, nem pedig a megállapodás; a keresés, nem pedig a megtalálás. Itt nem a keresésre mint egész életen át ható vezérelvre gondolok; az állandó vágyra, hogy az ember felülmúlja önmagát. Ma és nálunk rendszerint másként keresnek. Felnyitották a sorompót az eddigi tilos úton, és most mindenki keres. A saját tapasztalat kevésnek és kicsinyesnek tűnik előttük — milyen is lehet a mi kicsinyes világunknak a tapasztalata? Tehát inkább az idegen tapasztalatokat keresik. Mert a stílus, amint ismeretes, nem a technika, hanem a meglátás, a gondolkodás kérdése; ez pedig az egyéniség kérdése. Kikölcsönöznek egy idegen egyéniséget: a legénykék idegen emberek vértjébe bújnak. Mit számít az, ha sem a külső forma, sem a belső, lelki alkata tekintetében nem illik rá. Ez a divat, tehát ezt viseljük. A divatos szavak éppen olyan gyorsan váltják egymást, mint a divatos táncok. Ö, hol van már a tviszt régi világa, akarom mondani: hol van már az elidegenülés boldog korszaka? Ma új tánc van divatban: a misztika: a danse macabre. Az idegen tapasztalattal karöltve jön az idegen szenzibilitás, a kikölcsönzött szenzibi- litás, a stilizáció is. Azt mondják: modern ember, s közben a nagyvárosi emberre gondolnak. A modern nagyvárosnak valóban megvan a maga különleges légköre, nehezen belélegezhető levegője. Ez tulajdonképpen zűrzavaros lármából és a kívülállók hatalmas tömegéből áll; őrületesen gyors ritmusból, melyből nincs menekvés, és az áttekinthetetlen mechanizmus közönyéből — ez a közöny a sorsra hasonlít. Aki már látott valaha modern világvárost, az tudja, hogy Prága világ- viszonylatban csak egy csendes vidéki város, Pozsony pedig egy tipikus kisváros. De mit számít ez nekünk, vígan nagystílűsködünk; Nagymihályból is Párizst akarunk csinálni. És így változtak át a rózsásarcú legénykék a modern életmódtól megkínzott szenvedő hisz- terikává; a rózsás arc mögött ott rejtőzik bizonyára az eltulajdonított tudat, mindenekelőtt azonban a tudatalattiságnak a fekete szakadéka. A prágai világstílus a szakállra és pár divatos hóbortra korlátozódik; a mi szlovák stílusunknak van még eredeti íze — már hogyisne lenne: ha nagyvilági akarsz lenni, csinálj adósságot! És aztán — újra! — négykézláb járni tanulunk terített asztalon, s csak kellő mértékben vagyunk nevetségesek. Mi marad ez után a