Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - DISPUTA - Rákos Péter: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire
sebben és kizárólagosabban rájuk összpontosítjuk figyelmünket. A nemzeti kultúra olyan arany, mely annál valószínűbben hull ölünkbe, minél kevesebbet gondolunk rá mint programra, mint kötelességre — mint a vízipapra. Alig ismerek tanulságot, amely egyértelműbben volna kiolvasható a magyar szellem múltjából: a nemzet vagy nemzetiség aranykincse valamely általános emberi (és nem is csupán kulturális) kvalitás,, amelyet nyelv és hagyomány természetszerűen színez nemzetivé. Egy nemzet vagy nemzetiség emberek összessége: amennyi emberiesség, becsület, politikai érettség, erkölcsi bátorság, józanság, szakértelem, lelkesedés és tudnivágyás van bennük, külön-külön és együttvéve, annyi érték van az egészben. És annyi életképesség is. Most pedig pontonként: Először: ahogyan a világ összes fáin nem találhatni két teljesen egyforma levelet, úgy nincsen két teljesen azonos (ne féljünk a szótól) kisebbségi helyzetű nemzetiség sem. A csehszlovákiai magyarság helyzetéről szólva, úgy vélem, előre kell bocsátani, hogy csak önmagából, saját történelmi és társadalmi adottságaiból érthető meg: nemi vezethető le sem a svájci vagy a belgiumi franciák, sem a finnországi svédek, sem a dél-tiroli osztrákok, de még más országokbeli magyarok helyzetéből sem. S ez: persze fordítva is érvényes: a mi helyzetünk tanulságai nem alkalmazhatók azokéra. Ezeket előrebocsátván leszögezhetjük, hogy (kérdésben a felelet) a csehszlovákiai magyar irodalom része a magyar irodalomnak, s része egyben, a maga módján, Csehszlovákia irodalmának is. Arra, hogy a kettő szépen összefér egymással, ma már talán nem is érdemes szót vesztegetni. Csupán az a kérdés, miből következik ez a helyzeti sajátosság, és mi következik belőle? Ami a fenti megállapítás első felét illeti, látnivaló, hogy a csehszlovákiai magyarság nemzetiségi kultúrája a történelmi' fejlődés és egyéb tényezők folyományaként kapcsolódik a magyar kultúrához, nyelvi normáit, művészi értékrendjét a magyar irodalom egészéből meríti, és ahhoz igazítja; az a tény, hogy Csehszlovákia és Magyarország azonos társadalmi rendszerben élő, baráti országok, ezt a szerves kapcsolatot csak még inkább elmélyíti. A csehszlovákiai magyarság nem alkot önmagában zárt, kulturálisan „önellátó“ regionális egységet. Magyarán mondva: a csehszlovákiai magyar olvasónak, míg magyarul olvas irodalmat, nincs és miért is lenne két irodalma, két külön mércéje: nincs olyan csehszlovákiai magyar író, aki nem jó magyar írónak, de jó csehszlovákiai magyar írónak, sem olyan csehszlovákiai magyar mű, amely magyar irodalmi műnek gyenge, de csehszlovákiai magyar műnek megjárja. Ez a körülmény kötelezi természetesen a kritikát is — nem. térhetünk vissza a Kazinczyék korába, amikor a puszta jószándékért is auktorrá avattak bárkit, aki a nemzet csinosodásán fáradozott. Ma ez elképzelhetetlen, ma nem itt tartunk, ma ez fölösleges és káros engedmény volna, megkárosítaná — a- mondottak következtében — nemcsak itteni irodalmunkat mint a magyar irodalom egy részét, hanem Csehszlovákia irodalmát s közvetve társadalmát is; hiszen a csehszlovákiai magyar irodalom valóban része Csehszlovákia irodalmának, írói és olvasói egyaránt ebben az országban élnek, ennek a levegőjét szívják, jóban-rosszban ennek a sorsán osztoznak cseh és szlovák honfitársaikkal. Következésképpen a csehszlovákiai magyar irodalom „küldetése az egyetemes magyar irodalomban“ pontosan ugyanaz, ami Csehszlovákia irodalmában: a színvonal. Mindezek véleményem szerint nem jámbor óhajok, hanem tények. Nem elhatározni kell ezeket a dolgokat, hanem tudomásul venni — gondoljunk csak a vízipapra, azazhogy éppenséggel ne gondoljunk a vízipapra! Másodszor: „A nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségei?“ Elvben korlátlanok. Nem- valószínű, hogy Dunaszerdahelytől Nagykaposig a csehszlovákiai magyarság százezreibe kevesebb talentum szorult volna, mint a világ bármely más népcsoportjába. Említett sajátos helyzetünk — önmagában véve — nem hátráltatja a tehetségek kibontakozását, ellenkezőleg, egy viszonylag tágabb látókör lehetőségét rejti magában. Egymást fiaddzák itt a válaszok: éppen, mert csehszlovákiai magyar irodalmunk nem rezerváció, hanem két kultúrkör áramába is be van kapcsolva, két nagy organizmus vérkeringésének a részese, felesleges a provincializmus végzetétől rettegnie, de... a provincializmus elleni védekezés egyik leghatékonyabb módja, ha nem beszélünk róla unos-untalan. Szépen mondotta valaha La Rochefoucauld herceg, a keserű és igaz aforizmák mestere: mi sem gátolja az embert jobban a természetességben, mint ha természetesnek akar
