Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - DISPUTA - Rákos Péter: Válasz az Irodalmi Szemle kérdéseire
ankét Ankétot indítunk a nemzetiségi irodalmak, kultúrák szerepéről és lehetőségeiről. Az ankéton nemzetközi részvétellel számolunk, s reméljük, hogy így hozzájárulunk a helyzetünkből (s egyéb nemzetiségek helyzetéből) következő jeladatok s lehetőségek tisztázáséihoz. S fontosnak tartjuk ezt azért, mert a probléma nemcsak a mi problémánk, de problémája néhány nyugati kis nemzetnek, Jugoszlávia és Románia nemzetiségeinek, a Szovjetunió népeinek —, tehát mélyen európai probléma. A nemzetiségi kultúrákat olykor a bezárkózottság veszélye fenyegeti, pedig helyzetünkből (nemzeti kultúrák találkozási pontjában élni!) éppen ellenkezőleg, emelkedettség, több kultúrára látás, tehát magasabb szempontok következnének. Ha sikerül a problémakör iránt a szélesebb közvélemény érdeklődését felkelteni — elértük a célunkat. A hazai, valamint a külföldi irodalmak jelentős képviselőinek a következő kérdésekét tettük fel: 1. Mi Ön szerint a nemzetiségi irodalmak (kultúrák) szerepe és küldetése az egyetemes magyar irodalomban s abban az irodalomban, amelynek — helyzetéből következően — részese. Pl. a csehszlovákiai magyar irodalomnak a cseh és szlovák irodalomban? 2. Milyenek Ön szerint a nemzetiségi irodalmak felzárkózásának lehetőségei a szocialista irodalmak progresszív áramlatához, illetve Európa irodalmához? 3. Milyenek a szocialista irodalmak együttélésének 20 éves tapasztalatai, s a nemzetiségi irodalmak Híd-programjának eredményei ebben az együttélésben? 4. Milyen tartalmi (etikai) és formai (műfaji) determináció következik a nemzetiségi létből? 5. Hogyan tükröződik mindez (amennyiben azokat ismeri) nemzetiségi irodalmakban (a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában)? Szerkesztőség Olyan kérdéseket tett fel az Irodalmi Szemle, melyekre válaszolni úgyszólván kötelessége minden megkérdezettnek. Csupán attól tartok, hogy amit felelni fogok, megannyi közismert általánosság; hogy semmi újat, eredetit nem tudok mondani. De talán egy ilyesféle ankétnak nem is ez a célja. Amolyan szavazás ez: érvényben vannak-e még némely régi, súlyos történelmi tandíj árán szerzett igazságok, hatóerőkként élnek-e bennünk vagy csak mint lomtárban porosodó, ünnepi alkalmakra előráncigált szólamok? Hadd mesélem el elöljáróban a paraszt esetét a vízipappal, okulásul azoknak, akik netán még nem hallották, derűs emlékeztetőül azoknak, akik ismerik. Az egyszeri diák szállás fejében megígérte a gazdának, hogy megtanítja aranyat csinálni. „Mi sem egyszerűbb“ — mondotta távozóban. „Elegyítsen kend össze egy rozsdás lábasban esővizet, meszet, dinnyehéjat, tejfölt, darát, szecskát, töreket, aztán kavargassa egy óra hosszat. Csak arra ügyeljen, hogy nem szabad közben a vízipapra gondolni, különben újra kell kezdeni az egészet.“ Esztendő múltán a diák újra arra vetődött, s hát a gazda villát fog rá: „Kotródj a szemem elől, ebugatta! Tisztességben megöregedtem, soha a vízipapnak hírét se hallottam; de amióta ezt a kotyvalékot kavargatom, egyéb se jár az eszemben.“ A vízipappal sokan jártunk és járunk így, egyének és nemzetek egyaránt. Felelni- valómat az Irodalmi Szemle öt kérdésére talán ez a kis anekdóta fejezi ki a leg- összefoglalóbban. Vannak célok, amelyek annál inkább futnak előlünk, minél görcsöválasz az Irodalmi Szemle kérdéseire Kákos Péter
