Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Győry Dezső lírája
Ezen a fiatalságon többnyire szegény értelmiségi kisparaszti, kisiparos- és munkásszármazású ifjúságot kell érteni. Akik nem busás ösztöndíjért, hanem Ady, Móricz hatására, Bartók és Kodály dallamaira váltak haladókká, forrongó, felelősséget érző, belülről, a lelkiismeretben baloldali tájékozódású réteggé. Fiatalság, új nemzedék akkortájt tulajdonképpen szocialista tájékozódású forrongást jelentett. Cserkészekből nőtt fel a három csehszlovákiai egyetemi város magyar fiataljainak Szent György Köre, nevével a kecses prágai magyar szobor szimbólumát keresve, és vállalva az időszerű sárkányölést. A nemzete sorsán tűnődő költőnek óhatatlanul találkoznia kellett ezzel a komoly, gondolkodó fiatalsággal, melynek nem egy vezető tagja még az ifjúkori szórakozást is elutasította magától, annyira csak küldetésének élt, s készülődött. Jól tanultak, jól láttak, bátran vállalták nemcsak a kisebbségi sorsot, hanem a szinte családi körbe szorított létformában a sokszor kínos harcbaszállást az apák nemzedékével, s nemsokára az egész csehszlovákiai, többségében retrográd gondolkozású magyar polgári réteggel, a közélet hangadójával. Győry Dezső és költészete éppen őszinteségével, a társadalmi helyzet leplezetlen elemzésével, a messianista küldetés hitével hatott ránk. Nem lehet elfelejteni a költő és a fiatalság egymásratalálásának élményét. A Gombaszögön kiadott első számú Vetésben én már Győryt nemzedékünk költőjeként mutattam be. Mindenki tudta közülünk, hogy az új Győry-kötet címe és lángoló verse, az Üjarcú magyarok, ránk vonatkozik, rólunk és nekünk szól: Csodálatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák, más fényű, más lángú, más színű tüzek, csillogjatok, égjetek, szálljatok erre, szálljatoK arra, szálljatok szerte, vár az ég, komor ég, fekete magyar ég. Nagy -próbáknak ideje jött ránk, nagy sorsok omoltak a sárba, szent, új, komoly fiatal arcok változtak át végzet parancsára mássá, mint voltak, akiktől lettek ők is, változott szent szomorú areok, kik bűnhődünk az apák vétkéért. Az egész küldetése tüzében élő ifjúságnak üzent ez az invokáció. Kassák szabad verse csak külsőségekben vált alkalmassá a kisebbségi reneszánszt hirdető költőnek, mondanivalójában Győry lángoló romantikát közölt a sző legnemesebb értelmében, meglepő valóság- rajzokkal tarkítva. Lehet kifogásunk a Győry- kötet számos verse ellen, de nem lehet kétséges ennek a költői hangnak őszintesége, bensőséges ereje. Minden hasonlata átérzésből fakadt, nem átvitelből, minden képe szlovákiai magyar vidékre mutat, nem Kassák egyénien elvont vagy általános jellegű házaira és szobáira. Olvassuk el a Freskó című versét: ez tragikusan átérzett magyarság, nem magyarkodás! „Bámulatos kép: csupa vad vonal, csupa szív, szépség, értelem, erő — csak így az egész semmi, semmi, semmi.“ Vagy nézzük halott apjához szóló versét: Jaj, rémes sors ez: apát félteni s nagy borzasztóság, hogy titeket féltünk új rossz időknek rossz gyermekei — s félelmetes a csönd, a meg nem értő, miben új magyarságért marsolunk, és ebben menni, menni át az ismeretlent, menni a levegőtlen levegőben a ti süket emberhegyeitek közt rátok mutató romról romra emberibb magyar oázis felé — Győry jól ismeri a magyar úri dekadenciát, pláne vidéki változatait Gömörből, megrázó képeket fest róla, miközben menekül belőle, s ifjú népfiak kezét fogja. „Hol utálom, hol meg imádom“ — írja nyíltan saját víg úri nagyapjáról, aki egy dáridó után főbe lövi magát. S ezt elmondva kell megvallania, hogy ennek immár vége, ő más ember lett, mert ... én már aratókkal beszélek s el-elnézek kőművest, ácsot, a tanítót embernek tartom s eljárok a comoediákba, köszönök piszkos bányászoknak s a nyomdában testvérnek érzem a szedőket s a gépeket, s akarom a munkát, a szerzést: mindenkinek a kenyeret'. De a vers végén még fájdalmasan felkiált: „jaj, nagyapám... kihez tartozom hát, hová?" Ez az értelmiség csúszott le akkor vissza- tarthatatlanul. A költő saját családját mutatja be a Nyugdíjas család című versében, a gyámoltalanok és árvák közösségét, mely immár egy országrész magyarságát is jelképezi. „Tiszták vagyunk: árvák, szegények s úgy kell állnunk pusztán, keményen, mint a diófa sudarának“. Ezek az őszinte elemzések szinte lírai szociográfiát nyújtanak egykori középosztályunkról. Sírni szeretne, de nem akarja, hogy lássák. Ebből a társadalmi dekadenciából menekül az utcasarkon álló királyfiakhoz, a fiatalsághoz, mely vele együtt szemlélődik apái sorsán, de már tenni kész. „Ö, milyen más lesz a magyar, kijárván ezt az iskolát“ — írja. Kemény, tiszta, igaz em-