Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Győry Dezső lírája
berségű fiatalságot hív, ismeri őket. Ne legyenek megalkuvók, semmiért, az állásért sem. „Nem szent a kenyér, ha csak új nyomort szülni ad erőt!“ — kiáltja Győry Dezső. Erősnek kell lennünk, városiaknak, polgároknak egyesülnünk kell a néppel: a parasztokkal. „Minden reményünk a falu s a parasztnak keresztelt különös emberek“ — üzeni a költő. Evvel és más hasonló témájú verseivel mesz- sze hangzó pátosszal jelenti be a nép, a dolgozó rétegek vezető szerepét a magyar társadalomban, megelőzve magyarországi köl- tőkortársait. Az új népiesség egyik elő- futárja lett Győry, holott népieset formában és a nép életének-sorsának megjelenítésében nem is írt. Annál inkább egy-egy képbe sűrítve felidézi a népet, a nemzet évszázados sorsának hordozóját, sötét, komor színekkel, visszafojtott hévvel. Legfőbb mondanivalója a földdel, a tájjal s a rajta élő magyarokkal való szolidaritás élménye. Hangja ünnepies, nyers, helytállásra kényszerítő. Ezzel a kötettel állt Győry a fiatal forrongok élére. Életének fordulatai: költészetének fordulatai is egyúttal. Az ellenzéki pártok prágai lapját ott kell hagynia, nem bírja megalkuvás nélkül a szerkesztői munkát. A tevékeny ifjúsági vezért, az országjáró költőt egy fájdalmas érzésekkel tűnődő, emlékein borongó, az élet magánosságát nehezen bíró költő váltja fel. Visszatér a kötött vershez, elbíbelődik zengő asszonanciákkal, filozofál, mint aki reményét vesztette, homokon jár. „Tiszta vagyok: tehetetlen vagyok!“ Ez a Hol a költő? című verskötetének jellemző vallomása. A reakció leteperte; pontosan kiolvashatjuk sorsát ebből a versirészletből: beállunk cselédnek kínálnak dobálnak ellöknek cserélnek halálnak kínálnak s véredből megélnek rajtad vagy belőled szajha-vén erények. Ebben a kötetben jelent meg az én-líra egyik legszebb szlovákiai magyar példája, a Kenderáztató: önsorsát és a szlovákiai magyarok sorsát fejezte ki benne. De ebben a kötetben mutatkozik be Győry ürája más oldalról is. A szerelem felől. Láza-- san, mohón vágyódik a nő után, de kiábrándul a nő oldalán. Sajnálatos asszonyélményeiből nem tudott magasztosai, társadalmi érzelmeihez párosuló pozitív érzelmet közölni. „Csókolj' meg, azután halj meg“ — mondja a hímfenség öntudatával. „Ki vagy te?“ — kérdi. „Senki.. Egy nő“. Ez a válasza. Pedig igaz szerelemre, s szeretetre vágyik, a nőadta szeretetre. Személyi és lelki élete eltorzult, keményen, egyértelműen utasítja el magától a kisebbségi politika vezetőit, akik elbuktatják. De nem hagyja magát. (Dzurányi Lászlóval Pozsonyban új magyar napilapot indítanak, s bár a csehszlovák kormányhoz szegődnek, a költő megőrzi integritását.) A hatodik Győry-kötet, A hegyek árnyékában című, ismét életigenlő líra, ismét a szlovákiai magyar igények könyve, tetteket sürgető, létkérdéseinkről szóló, szülőföldünket bánattal, fiúi szeretettel körülölelő költészet. A költő a maga sorsát most már végérvényesen a tömegsorsba építi bele. Férfias egyszerűséggel mondja el, milyen szívesen felcserélné kivételes költői sorsát a Vágba hullt fenyőfáéval. Hisz jobb annak, mert: Nem vesz ott, hová sorsa dobta, az örökös indulásokba, a forrás meddő izgalmába, pedig szíve nincs, se lába, mehet és érhet várost, tengert, boldogíthat fa-váró embert, ki deszkaként, míg el nem nyűvi, holta után is megbecsüli. Ebben a versben benne van egész Szlovákia sorsa. S a továbbiakban ugyancsak. Kifejező képekkel, nyersen erős realizmussal szól — a Sarló vesztett reményei felett keseregve — a nemzedék helyzetéről: Nem hiszünk s nem verekszünk, már férfisorba nőttünk, kenyeret vagy kenyérkereső helyet keresünk... így szól a Híres fiatalok kesergője című poémájában. A szeretett szülőföld: kialudt gyárak vidéke, munkanélküliek földje, nyomor hazája. De azért fel a fejjel, „élj, ahogy tudsz“, de tartsd tisztán a lelkiismereted! Csak lelkiismereted erejével tudsz valóban emberségessé válni, humanistává belülről, meggyőződésből, s vállalni az egész elnyomott nép szabadítását. Ezt jelképezi hosszabb epikus poémája, a Vers a bejei kádárról. Látja a kiszolgáltatottságot, a kizsákmányolást, testek és lelkek tönkretételét, felismeréseit azonban reménykedő humanista magatartás övezi. Keserű tépelődései között érzi a forradalmi változás napsütését, fölrázódnak a szobrok — Kossuth, Petőfi —, nem fogunk ezúttal sem mások mögött kullogni reformban, tettben, vágyban, igényekben.
