Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Dobos László: „....a víznak árja”
az egymásra utaltság, az egymástól való függés, a közös sors ... Ismétlődött a történelem, de másként, jobban, emberibben, felemelőbben. Emberhez és népekhez méltó erkölcsiséggel. Első számú gond az anyagi veszteség kárpótlása. Ma ez tégla, holnap padlódeszka, tetőcserép, bútor, ruha gondja. Állandó, hosszan tartó gondok. A komáromi járás kárvallottainak több mint nyolcvanmillió koronát fizetett ki a biztosító. Az építkezésekhez nyújtott államkölcsön-támogatás meghaladja a harminckétmilliót. Szavakkal és számokkal mondva ez megrendítően sok pénz. Sokezer család gondja-bajára váltva kevés. őrsújfalun sokáig néztem egy összedőlt házat. Döbbent hallgatás után azt kérdeztem a „házigazdától“: „Mi maradt meg?“ Egy agyonázott paplanra mutatott: „Ez.“ így igaz: akinek összedőlt a háza, annak semmije sem maradt. Semmije! Paplanja sem. Takarója sem. Bútora sem. Ruhája sem. Akinek összedőlt a háza, annak elölről kell kezdeni az életet. Elölről! A kampósszöggel, a faültetéssel, a kislábassal. Oj házas módjára. A kárvallottak jelentős része javakorabeli, avagy öregember. Fizetésük, munkabírásuk is kisebb a fiatalokénál. És ha fiatalok is? Mikorra hozzák be ezt a lemaradást? A tatarozás, a házépítés csak az első lépés. A nincstelenné lett ember nem a milliókat hallja. Nem a statisztikusok, hanem a maga fejével számol. Erre kényszeríti a helyzete, az építés és szerzés féreggondjai. Az árvízkatasztrófának a nagy gondjait, nagy tételeit érezzük. A .kicsinyekhez“, a mindennapi emberi kínlódásokhoz leereszkedünk. Pedig ebből van a több. A sorsokat nem látjuk külön-külön, csak találkozási pontjaikon. Ott, ahol és amiben egyeznek, hasonlóak. így könnyebb összegezni. Felmérni és általánosítani. Kissé elszoktunk önmagunktól, tegnapi féreggondjainktól. Mások meggyötörtsége is megtorpan előttünk: megállítja, megszégyeníti a szamaritánus mosoly. Magamnak is mondom ezt, de úgy érzem, mondhatnák sokan mások is. Elkészült az árvíz krónikája is. Az első felvonás már megíródott. Történetekből, hasonló és különböző sorsok megrázkódtatásaiból összeáll a dráma első része. A járási és napilapok címfelirataiból összerakhatok a hónapok, a napok, az órák. A rémület, a pánik hangulata, az aggódás, a féltés: a kín, a küzdelem. Minden betű emberarcok ezreit fedi. A komáromi Dunatáj írja június 24-én: „Az árhullám Komárom felé közeledik“. Ugyanazon az oldalon: „Mocs és Pat tragédiája“. Napokkal később: „Hígunk mindenkit“. Június 25-ről: „Tizennyolc méteres mélység“ .. . Az Üj Szóban állandó címfelirat ismétlődött: „Segítünk“. Valahányszor elolvastam, megborzongtam. Ebben a szóban benne volt minden: az önfeláldozás, az együttérzés. „Segítünk.“ Jelszóvá vált. Nem szabadna felejtenünk. A nyár néhány napját egy bodrogközi faluban töltöttem. Éppen az árvízkárosultak javára gyűjtöttek, először, másodszor, harmadszor. Javakorabeli munkás felesége így békétlenkedett: „Mikor lesz már vége? Adtunk a munkahelyen, gyűjtött a nőszövetség, gyűjtött az egyház. Mi sem vagyunk milliomosok.“ Minden életnek megvan a terhe, azoknak is, akiket nem ért a víz pusztítása. Mégis . .. A komáromi járási pártbizottság elkészítette a páti gátszakadás fényképalbumát. Első látásra vendégkönyvnek tűnik. Lapjai szörnyű emlékeztetők ... Nem lehet bezárni a krónikák fedelét. Folytatni kell. A dráma még nem fejeződött be. Az árvízről szóló írásokban megcsillant egy új, egy más újságírói etika: a riportokat és tudósításokat nem kell „lefordítani“, nem kell „átszámítani“. Nem kételkedem, elhiszem. így volt, így láttuk, éltük, hallottuk. A hirtelen veszély pszichózisa szigorú erkölcsöt parancsolt: nem lehetett mellébeszélni, az igazat kellett mondani és írni. Amit megírtak és olvastam, azzal szemben nincs hiányérzetem. Igaznak tartom, csak úgy érzem, kevés. Nem mondtunk el mindent. Felbecsülték és kifizették a károkat. Ássák az új házak alapjait. Építenek, szántanak. S mégis. Az élet visszatérő ereje vigasztaló, mégsem ád elég örömöt. A házak előbb vagy utóbb felépülnek. Elvezetik a torzsokokban rekedt makacs vizeket. Oltványokat raknak a kiszáradt cseresznyék helyére, de valami mégis megmarad, kitörölhetetlenül az idegekbe vésődött: a meggyötörtség érzése. Látszólag ez késői okvetetlenkedés, az amúgy is próbára tett idegek ingerlése. Látszólag. A sajtó, rádió naponta, olykor órámként hozta a híreket. Helyzeteket és
