Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Dobos László: „....a víznak árja”
Dobos László „...a víznek árja” Megéltünk egy árvízkatasztrófát, amelyben hónapokkal ezelőtt senki sem hitt. Előrelátás helyett árvízlegendákat idéztünk, a közeli és a régmúltba vájtunk vigasztaló példákért. Bizakodtunk! Nyugtatni kívántuk magunkat, s enyhíteni a növekvő izgalmakat. A vízügyi és közigazgatási szervek felkészületlensége máig is megmagyarázhatatlan. Megdöbbentő rejtély a felelős szerv, a felelősség kideríthetetlensége is. Drámai földrajzórát ültünk végig. Egy országnak kellett megtanulnia tragikus sorsú falvak: Csicsó, Pat, Izsa, Gúta, Kulcsod és sok tucatnyi virágzó község neveit. Pusztulásuk félelmetes emlékeztető. A kár, mindent egybevetve kétmilliárd-hétszázmillió korona. Kimutatták azt is, hogy ez a tengernyi pénz az ország költségvetésének mindössze fél százalékát teszi ki. így számítva nem sok. Persze, minden azon múlik, honnan nézem a segítő milliókat. Kuszáit sorú levélben vízkárosult rokon írja városi hozzátartozójának: „Igaz, már kaptunk a biztosítótól 4500 koronát, de rámegy a házra. Nagyon sok minden hiba van, ami pénzbe kerülne, ha bírnánk. Gondold csak el, van egy sezlon és egy ágy, ami úgy van összeszögezve, ez volt a fekvőhelye hatunknak. Mi jöttünk augusztus elején haza, 3-án a Jóska és Tériké is itthon volt, és csak a múlt héten kaptunk egy ágyat, de már azt is megmondták, nem járt volna, mert áll a ház. Az iskolával vagyunk most meg bajba, nem kezdődik meg itt a tanítás. Összeszedik a gyerekeket, valahová Morvába viszik, de még azt nem tudják, hová. De azt tudják mondani olyanoknak, akinek áll a háza, mindennel el kell látni a gyerekeket. Nagyon megváltozott minden, a népek marják egymást, pedig akinek megmaradt a háza, nem oka annak, hogy a másik eldőlt. Nagyon lassan megy nálunk minden, itt csak ígérnek, de senki nem cselekszik. Ne haragudj, M..., sorainkért. Mi jól vagyunk, jó egészséget kívánunk ...“ Szeptember végén írták ezt a levelet. Sok ilyen levelet írhattak és írnak még majd. Szomorúakat, lehangolökat, kétségbeesetteket és segélykérőket. Példátlan a vízkárosultaknak nyújtott segítség. Láttam a menekítő autóbuszokat, a kétéltűeket, a helikoptereket. A gyerekeket, az internátusokba szállított öregeket. Megdöbbentő volt a pusztítás képe. Megdöbbentő a puszta élet menekítése: „úgy, ahogy voltunk, egy szál ruhában hoztak“. Megdöbbentő és torkot szorongató volt a gondoskodás, a segítő kéz közelsége is. A katasztrófa emberi vetülete megfér egy mondatban: a nincstelenné, hajléktalanná váltak ezrei nem gyaláztattak, nem aláz- tattak meg. És ez mindennél fontosabb. Mindennél jelentősebb. Az első hetek segítésének volt légköre, melegsége, gondossága. Hiányzott belőle a leereszkedő gesztus. Érezhettük magyarok és szlovákok emberi egymásra döbbenését. A drámai pillanatok sajátja ez a kimondatlan érzés. Mi lesz belőle? Ma, holnap és azután? Elfelejtjük? Eltorzul, avagy erkölcsi próbakővé válik? Büdösmagyaroztak is. Menekültek beszélték ezt, akiket átmenetileg szlovák falvakba helyeztek el. A tehetetlenség érzése vad szavakat szül: tótoztak is. Ezerféle történetet írhatnánk le, jót is, rosszat is. Felemelőt és kiábrándítót. Sokan bizonyíthatják, az ingerült gyűlölködés mégiscsak megszégyenült. Hőstetteknek beillő történetek igazolhatják: az árvízkatasztrófa próbatétel volt. Próbatétel, mely megmérte bennünk a múltat és jelent. Próbára tette emberségtartalmunkat, kölcsönösen magyarokét, csehekét, 'szlovákokét, oroszokét. Tetteinkért most nem kell szégyenkeznünk. Holnap sem, és azután sem. Sorstragédia volt ez, amelyben újra ismétlődött a történelem:
