Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Dobossy László: A festő otthona
Dobossy László Nemrégiben néhány napig vendégeskedtem Jakoby Gyula kassai műtermében. Ott is aludtam. Este, mielőtt kikapcsoltam a villanyt, még egyszer szemügyre vettem a falakon sorakozó képeket s a közéjük függesztett, a festményeknek távlatot és funkciót adó népművészeti tárgyakat. Reggel, ébredés után, új ragyogásban fogadtak a színek, a képek, a szőnyegek, rézedények. S megértettem, hogy az igazi kiállítás az lenne, amely ilyen teljességben, ilyen természetes környezetben mutatná be az alkotásokat. A nagy művészek, Jakoby is, nemcsak festik képeiket, de élik is őket. Aki értő szándékkal közelít hozzájuk, értse meg előbb a teljesség igényét. Ott, a kassai műhelyben, jöttem rá meghatottan, hogy az igazi nagyokhoz hasonlóan Jakoby is több, mint csak festő vagy csak mozaiképítő; alkotó ember, aki gyakori csalódását és ritka örömét, sokféle megpróbáltatását és kevés vigaszát a festő eszközeivel fejezte ki, s aki a szenvedésekre a munkában, a kísérletezésben, az ellenálló anyag leküzdésében keresett és talált ellenszert. A műterem egyik polcán szép külsejű cseh könyvet vettem észre; Jakoby művészetéről is van benne elismerő fejezet. De hogy lehet így összetéveszteni a látszatot a lényeggel, a felszínt a valósággal? A cseh műtörténész ugyanis derűsnek, optimistának mondja Jakoby képeit. Talán ha e könyvíró is legalább csak két napig lakója lehetett volna Jakoby műhelyének, megértette volna, hogy úgy vidám e festészet, amint tragikusan vidámak („sírva vigadók“) a népdalok, s hogy a derűsnek hitt motívumok voltaképpen a keserűség fintoros kifejezései. S ami öröm mégis van e képeken, azt mindig a szenvedés hitelesíti. Régen is szerettem Jakoby képeit; tiszta ember és igaz művész munkái voltak. De a negyedszázadnyi idő, amely eltelt azóta, hogy utoljára meglátogattam a kassai műtermet (akkor még a téhánysori pincében, most már egy jól világított csendes lakásban), különösen megérlelte, elmélyítette, egyéni színekkel gazdagította e művészetet. Jakobynak van ereje és tehetsége, most már talán önbizalma is, hogy a szinte teljes magányosságban és elszigeteltségben, ahol él (főleg az értő festőtárs, Jasszus Antal halála óta), semmivel sem törődve kövesse belső démonának intéseit. Megszállott ember: a szépség és az igazság megszállottja. Ha nem Kassán élne, legjobb művei, amelyek még mindig függnek a műteremben, bízvást felemelték volna a világnagyságok sorába, valahová Chagall és Kokoschka mellé. így csak később, talán csak utólag jön el a felfedezés és az elismerés. De aki néhány napig élhetett e vará- zsos művész otthonában, biztosan érzi, hogy e felfedezés és elismerés nem maradhat el. Jakoby ugyanis legtisztább állapotban ragadja meg és művészileg hitelesen ábrázolja a közép-európai életérzésnek nevezhető bonyolult jelenséget. Népek és tájak, kultúrák és civilázációk találkozásai pontján él és fest egy teljességre törő tudatos művész. A műterem, ahol dolgozik, nem kétségesen, az értékeket közvetítő és jószándékokat összekötő szellem őrhelye ma azon a vidéken. S mily szomorúan jellemző a csehszlovákiai magyarok életére, hogy alig néhány kilométernyire van tőle a másik hasonló őrhely: Fábry Zoltán stószi otthona, s e két remete, a közép-európai humanizmus egyetemesen is rangos szószólói, akiket a csehszlovák kormány is magas kitüntetéssel tisztelt meg, eddig még csak nem is találkoztak egymással. Ültem Jakoby otthonában, a képek és műtárgyak varázslatában, s önkéntelenül is igazolva éreztem a harmadik sorstárs, József Attila intését: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes.“ Jakoby Gyula a soha meg nem alkuvó, mindig újat és jobbat kereső művészi munka elkötelezettje. a festő otthona
