Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)

bűze" volt. „A Kongresszus egyik-másik tag­jának még mindig valamilyen letűnt „arany­kor“ az eszménye, ami valószínűleg soha nem létezett“, írta a londoni Times washing­toni tudósítója 1963. november 21-én. „A külvilággal szemben tanúsított ellenállásukból támadt egykor az elszigetelődés — és ellen­állásuk a huszadik század pénzügyi követél­ményeivel szemben ismét a tudatlanok újabb tömegeit eredményezi.“ Egyébként sincs mit csodálkoznunk: maga a kormány sem helyezkedett egységes állás­pontra. Legalább is az új adótörvény sürgős­ségének mértékében még azok sem tudtak megegyezni, akik pedig szükségesnek látták a törvényt. Október elején a szenátus pénz­ügyi bizottsága tárgyalt a javaslatról — ter­mészetes, hogy épp ideje volt már, ha a törvényt az év végéig az összes kongresszusi instanciának jóvá kellett hagynia. Harry B. Byrd, a bizottság elnöke, késleltette a tár­gyalást, de a Fehér Ház ki akart térni a Virginia állambeli erős déli demokratával való összecsapás elől. A pénzügyminisztérium — a köztársasági Dillon, az ismert New York-i bankár vezette, aki Eisenhower idején Dulles külügyminiszter helyettese volt —1 tehát Byrd- nek jelezte, nincs kifogása az ellen, hogy bizottsága még egy hónappal, tehát 1963. december 1-ig meghosszabbítsa a tanácsko­zást (New York Herald Tribune, 1963. október 8.). így hát a négy demokrata szenátor, aki Kennedy felhívásainak értelmében sürgette, hogy a törvényt a lehető leghamarébb tár­gyalják meg, most kisebbségben maradt, — és bizonytalanságban afelől, mit is akar tulaj­donképpen a kormány. De ami még rosszabb, az adóinjekció haté­konyságában nemcsak a tizenkilencedik század pozícióin álló konzervatív kongresszusi tagok kezdtek kételkedni, hanem a szakszervezetek és a nemzetgazdászok is, akik pont az ellen­kező szempontból tették meg az ellenveté­seiket: feltették a kérdést, vajon a javaslat eléggé tiszteletben tartja-e a huszadik század hatvanas éveinek adottságait. Az AFL-CIO kongresszusa arra az ered­ményre jutott, hogy „az adók csökkentése önmagában véve csupán csekély mértékben és valószínűleg csak rövid időre csökkenti a munkanélküliséget“, és azért sürgősen kérte, adjanak „több pénzt a közmunkák számára .. . kétmilliárdot már az 1964-es esztendőre“. Killingworth, a michigani egyetem professzora, később egy nagyon meggyőzően hangzó érve­léssel támasztotta alá ezt a követelményt: Az adócsökkentés által lehetővé tett befekteté­sek túlnyomórészt a legmodernebb technoló­giára, főként a gyártási folyamatok és adminisztratív munkák automatizálására irá­nyulnak. Mindenekelőtt tehát magasan képzett dolgozókat igényelnek, — csakhogy ez nem az a kategória, amely munka nélkül marad­hat. Ez azt jelenti, hogy az eredmény való­színűleg a magasabb képzettséggel rendelkező erők hiánya lenne —, de nem oldaná meg a munkanélküliség problémáját, amely minde­nekelőtt a minősítetlen munkásokat sújtja. (E tagadhatatlan tény. 1950 és 1962 között 5.7 millió férfi tűnt el a munkafolyamatból, akinek nyolcéves vagy még alacsonyabb iskolai képzettsége volt; s ugyanabban az időszakban 3.7 millióval növekedett az érettségi után legalább egy éves iskolai képzettséggel ren­delkező alkalmazott férfiak száma. A követ­kezménye kézzelfogható; a 9 millió család közül, amely a hivatalos adatok szerint nyo­morban éi, 6 milliót tesz ki azok száma, ahol a családfő csupán a legalacsonyabb műveltsé­get szerezte meg.) Ezért kér León Keysering közgazdász nem egy vagy két, hanem sokmilliárd dollárt az országutak, forgalmi berendezések, iskolák és kórházak állami építésére, városi lakóházak átépítésére, stb. A logika az ő oldalán álľ; ezek a befektetések több képzetlen munkaerőt követelnek, mint a modern gyárak építése és üzemeltetése. S ilyenfajta kiadásokat csak az állam engedhet meg magának. Csak neki van (legalább elméletileg) lehetősége, hogy olyan embereket foglalkoztasson, akik a szabad vállalkozások következtében alkalmazhatatla- nokká váltak. De az amerikai társadalom előtt az utolsó években feltáruló probléma egész szélességét és mélységét csupán ezek a számok mutatják meg: „A feldolgozó ipar 204 ágazata, amely 1957-ben 12,847.000 munkást alkalmazott, 1961-ben már csak 11,748.000-nek adott mun­kát. Az ágazatok egy részében a foglalkoz­tatottság 1,323.000-rel csökkent, másik részé­ben 229.000-rel növekedett. Az összeredmény: kiesett 1,094.000 munkás. 576.000 munkaalka­lom (tehát 144.000 évente) azért szűnt meg, mert az üzemek korlátozták a termelést, 747.000-t pedig (187.000-t évente) a munka­termelékenység növekedése szorított ki.“ Ez Leon Greenberg munkaügyi miniszter- helyettes vallomásának a magja, amit a sze­nátus munkanélküliséggel foglalkozó albizott­ságának tett (The Worker, 1963. október 13.). A munkanélküliség tehát túlnyomórészt „tech­nológiai jellegű“. Nem a ciklusos válság okozza, — s ezért a konjunktúra sem szün­teti meg. „Struktuális“, krónikus jellegű. „1963 első felében átlag több mint 4 millió személy volt havonta munka nélkül — tehát

Next

/
Oldalképek
Tartalom