Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)
a munkaerők számának 5,8 %-a. Több mint 2 imillió további amerikai volt havonta csak részleges alkalmazásban, mert nem kapott egész napos vagy egész hetes munkát. Ezen felül még egy millió vagy annál több amerikai nem dolgozott és megszűnt munkát keresni, mert községében vagy városában nem akadt semmi munkaalkalom. S nincs ebben semmi új: 72 hónapon át folyamatosan a munkások 5 vagy még több százaléka munka nélkül van... A hosszú ideig tartó munkanélküliség, az alapvető technológiai és közgazdasági változások következménye, az utolsó években azt eredményezte, hogy a munkanélküli segélyt igénylők 30—40 %-a kimeríti az igényét, és abbahagyja a segély élvezését, még mielőtt más munkát találna. Hozzávetőleges számítások szerint tíz-tíz munkanélküli közül öt semmiféle támogatást nem élvez most. Közülük három soha nem dolgozott abban a szakmában, amelyre a munkanélküli biztosítás vonatkozik; egyet közülük vagy diszkvalifikáltak, vagy a hivatalok megállapították róla, hogy nem jogosult segélyre; egy munkanélküli pedig már minden igényét kimerítette... A fennmaradt öt olyan segélyt kap, amely átlagosan az előbbi munkabér egyharmada körül mozog. A munkanélküli segély tehát csupán tíz vagy tizenöt százalékát fedi a keresetnek, amit a munkások és a hivatalnokok a munkanélküliség folyamán elveszítenek. Az 1953-tól 1962-ig eltelt kilenc év alatt: 8 millióval szaporodott a polgári munkaerők száma; az alkalmazottak száma csak 5,8 millióval nőtt; a munkanélküliség 2,1 millióval emelkedett — az 1953-as 1,9 millióról 4 millióra 1962-ben; százalékban tehát az 1953-as 2,9 %-r.ól 5,6 %-ra 1962-ben ... Ezen a kilenc esztendőn át így a gazdasági élet a munkaerők összlétszámának csupán a 73 %-át bírta foglalkoztatni. Ha ez a százalék- arány nem változna meg, hozzájönne még — mivel a munkaerők száma a következő években gyorsan fog növekedni — további három millió munkanélküli 1970-ig ... Hogy elérjük a teljes alkalmaztatást, és hogy fenn is tartsuk, minden évben, az 1970-es esztendőt is beleszámítva, négymillió munkaalkalomnak kellene kínálkoznia — azaz 80.000-nek hetente.“ Ezeket az adatokat a New York Times hirdető mellékletéből vettem át, a lap 1963. november 25-i számából. Az AFL-CIO szak- szervezeti központ készítette V. kongresszusa alkalmából, és fizetett is érte. Egyetlen szó sem esik benne az elnök haláláról — nyilvánvalóan közvetlenül a merénylet előtt írták és nyomtatták. Pesszimizmus Már csak összegeznünk kell: mindezek után nem csoda, ha 1963 októberében és novemberében hiányérzet és csalódás uralkodott Washingtonban. Ez a légkör legérzékletesebben James Res- tonnak, a New York Times washingtoni irodája köztiszteletben álló főnökének kommentárjában tükröződik legérzékletesebben. Különösen 1963. október 25-én és november 15-én kelt cikkei lehelik magukból a tanácstalanságot és bánatot. „Amikor Kennedy elnök elkezdi most a választási kampányt az 1964-es elnökválasztásra, tudnia kellene, hogy első megbízatási időtartamára a nemzet a kétely és a csalódás bizonytalan érzésével néz ... Az amerikai nép megválasztja, sőt, valószínű, hogy nagy többséget szerez, de nem hisz benne teljesen. E paradox magyarázata nem könnyű... Részben az a helyzet, hogy minél világosabban érzik az emberek, hogy a kormány előtt álló hatalmas problémaszövevényt képtelenek megérteni, annál készségesebben belenyugszanak abba, ki van a Fehér Házban, legyen az bárki — és ért-e a dolgához vagy sem ... Az elnök Washingtonban messze van — mintha egy másik világban volna. A fizetési mérlegről és a nemzetközi „likviditásról“ beszél, a rakétaelhárító rakéták „szaturálásá- nak" sokoldalú erejéről és problémájáról. Mindez nagyon fontosnak látszik, de titokzatos és távoli dolog... Nem, mintha ez volna az általános reakció — de az országban az az érzés uralkodik, amelyről például gyakran beszélnek a középkorú nők, hogy ugyanis Kennedyék túlontúl sokat kívánnak, hogy képzelegnek, igen gyorsan, és ahogy egy philadelphiai nő mondta, „túlontúl európai" módon gondolkodnak... A nemzet agya követi az elnököt — de a szívébe nem férkőzött be Kennedy...“ Ez volt az egyik kommentár — és a második csaknem a megsejtés erejével hat napjainkban: „A háború óta első ízben hallasz kételyeket arról, vajon képesek-e a halandók egyáltalán megoldani azokat a politikai, társadalmi és gazdasági problémákat, amiket az élet eléjük állított, — vagy legalább megtartani őket ellenőrzésük alatt... Kennedy elnök úgy lépett be a Fehér Házba, mint a múlt illúziói ellen harcoló Oj Ember.
